g. colţescu, pató a., a. atanasescu, l. vesalon
Szótár plurális társadalmaknak
 

 
 
 
    szótárak    » szótár plurális társadalmaknak
  kezdőbetük a b c d e f g h i j k l m n o p r s t v x  
 
 

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm





 
keresés

kulcsszó:

 

Helszinki Egyezmény
» Meghatározás
» Tárgyalás
» Esettanulmány
» Lásd még

Meghatározás. A Helsinki Egyezmény az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet eredményeképpen született, és a még befejezetlen helsinki vagy EBEÉ-folyamat alapja. Az EBEÉ létrehozását 1969-ben javasolták, 1969-72-ben dolgozták ki, majd végül 1973. július 3. és 1975. augusztus 1. között tartották meg a tárgyalásokat, amelyek három fő kérdésre összpontosítottak: katonai biztonság; gazdasági, technikai, környezetvédelmi együttműködés; az emberi kapcsolatok, emberi jogok, szabad információáramlás és kulturális együttműködés. Az európai országok, valamint Kanada és az Egyesült Államok aláírták az egyezményt, ha ratifikálni nem is ratifikálták. A hidegháború végén a Helsinki Egyezménynek nagy szerepe volt az európai feszültségek enyhítésében, hiszen zárónyilatkozata az emberi jogok követelésének alapjául szolgált a kommunista országokban.

Tárgyalás. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet csak egy új politikai konstelláció, a détente körülményei között kerülhetett megrendezésre, mely az 1950-es évek végétől kezdődően alakult ki. Addigra befejeződött a megosztott Európa konszolidációja, ami feltétele volt a Nyugat és a Kelet együttműködésének. A francia elnök, De Gaulle neve által fémjelzett détente-politika mellett a német Ostpolitik is fontos szerepet játszott. Willy Brandt német kancellár abban az időben - a berlini válság (1958) és a kubai válság (1962) nyomán - arra épített, hogy a Kelet- és Nyugat-Európa közötti feszültség fő mozgatórugója az, hogy a Nyugat nem ismeri el a status quo-t. Ha nem lehetséges felszabadító háborút folytatni a kommunista rendszerben élő népekért, az egyetlen járható út az áthidaló megoldás keresése: a détente politika, azaz a békés egymás mellett élés. A szociáldemokrata és szabaddemokrata pártokból álló kormány felhagyott Adenauer korábbi elveivel, nevezetesen azzal, hogy a Német Szövetségi Köztársaság lenne Németország egyetlen jogilag elismert képviselője. A másik motiváció az volt, hogy az USA és a Szovjetunió közötti fegyverkezési verseny, illetve a "kölcsönös megsemmisítés" fenyegetettsége tárgyalásra kényszerítette a feleket. A Szovjetunió azonos szerepet követelt a világpolitikában, tehát a status quo a közép-kelet-európai országok szovjet érdekeltségének elismerését is jelentette. A szocialista országok Európa biztonságára vonatkozó javaslatait követően a finn kormány egy 1969. május 5-i memorandumban kifejezte arra való hajlandóságát, hogy a kérdésben konferenciát rendez. Végül a nyugati országok beleegyezésüket adták egy ilyen konferenciához, azzal a feltétellel, hogy a NATO-t tekintik majd az európai biztonság alapjának, és az Észak-Amerikával fenntartott katonai és politikai kapcsolat továbbra is alapvető lesz. A nyugati országok napirendi pontjai között szerepelt az USA és Kanada teljes körű részvétele és a hagyományos fegyverek hatékony ellenőrzéssel történő visszaszorításához szükséges további lépések Németországot illetően is, továbbá az információ szabad áramlásának kérdése. A szocialista országok a gazdasági, szakmai és kulturális együttműködést sürgették. Mivel Albánia visszautasította a meghívást, 33 ország, valamint az USA és Kanada vettek részt az értekezleten. Román részről érkezett az a fontos javaslat, hogy az országoknak a katonai tömböktől és szövetségektől függetlenül kell részt venniük. A másik fontos esemény, hogy konszenzus született arra vonatkozóan, hogy a nagyhatalmakkal szemben a kisebb országoknak előnyöket kell biztosítani. A résztvevők megegyeztek az európai biztonság és az emberek közötti kapcsolattartás alapelveiben. A II. világháború utáni helyzet elfogadása magába foglalta a nemzeti határok sérthetetlenségét, azaz a status quo-t, a békés egymás mellett élést és ezáltal a háború eszközéhez való folyamodás igényének feladását, a békéért való együttműködést, az ENSZ támogatását és a leszerelés folyamatának előmozdítását, a gazdaság terén a kölcsönösen előnyös kapcsolatok kérdését.
Végül az 1975. július 3. és augusztus 1. között megtartott konferenciasorozat után minden államfő aláírta a hat nyelven megírt, 400 oldalas dokumentumot. A 10 alapelvből álló úgynevezett "tízparancsolat" Európa két része között a megújított és virágzó együttműködés lehetőségét nyitotta meg. Még fontosabb, hogy az emberi jogok kérdése és a hozzá kapcsolódó eljárások és intézkedések a kommunista tömb monolitikus rendszerében potenciális támaszt és hátteret nyújtott, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kommunista rezsim többnyire békésen omlott össze Európában.
Az EBEÉ folyamat a kommunista rezsimek bukása után is folytatódott. Időközben azonban a Kelet-Nyugat konfliktus kezelése és az európai konfliktusok megelőzése vált a legfőbb feladattá. Kibontakozott egy humanitárius vonulat is, tekintettel arra a meggyőződésre, hogy a biztonság szorosan összefügg az emberi jogok védelmével. Kelet és Nyugat között legvitatottabb kérdés az emberi jogok kérdése volt, melyet mindig a nyugati fél szorgalmazott, míg a másik oldalon a béke és a leszerelés kérdése szerepelt első napirendi pontként. Ebben az értelemben ezt a szöveget általában az emberi jogokról íródott legrészletesebb szövegnek tartják. A helsinki értekezletet utóértekezletek és konferenciák sora követte, például Belgrádban 1977-78-ban, Madridban 1980-ban, Ottawában, Budapesten 1985-ben, Bécsben 1986-ban (záróokmány 1989), Párizsban (1989), Koppenhágában (1990), Moszkvában (1991, az emberi jogokról), Helsinkiben (1992). 1994-óta az EBEÉ-t EBESZ-nek hívják (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet; első konferencia: Budapest, 1994). Ezek a konferenciák számos mechanizmust alakítottak ki az emberi jogok védelmére, így például az ún. Bécsi Mechanizmust; felállították az emberi jogi főbiztos tisztségét, és az etnikai konfliktusokat megelőzni hivatott "riasztórendszert".

Esettanulmány. A rendszerváltás előtti Magyarország az emberi jogok tekintetében a térség leggyorsabban fejlődő országa volt. Ennek ellenére az úgynevezett "demokratikus ellenzéknek" is volt miért utalni a helsinki okmányra, mondván és állítván, hogy az ő erőfeszítéseik és igényeik megfelelnek a nemzetközi politika követelményeinek, amelyekkel a magyar kormány is egyetértett, s amelyek mellett elkötelezte magát. A kommunizmus bukása előtti kormányok szintén ezzel az elkötelezettséggel indokolták "liberális lépéseiket", amikor a szövetséges kommunista országok részéről érkező kritikákra válaszoltak. A későbbiek során a kötelezettségeket egyre inkább komolyan vették és Magyarország kezdett a folyamatban egyre többet közreműködni a Nyugattal (azaz többet, mint a többi "szocialista ország").
Magyarország a biztonság oszthatatlanságának elvét vallja, mely szerint senki sem növelheti biztonságát mások kárára; következésképpen azért száll síkra, hogy minden fél együttműködjön. A magyar diplomácia a kisebbségek - köztük a magyar kisebbség - nemzeti jogait és az autonómia kérdését szorgalmazza.
Az EBESZ legnagyobb előnye az, hogy minden más szervezetnél érthetőbben közelíti meg a biztonság kérdését, teret biztosít a párbeszédnek, illetve a hatékony válság-előrejelzés és a konfliktusok megelőzése magában foglalja a válságkezelési mechanizmusokat, valamint az "összetett biztonság" (humanitárius megközelítés) átfogó képének kidolgozását. Politikai, katonai, gazdasági és környezetvédelmi kérdésekkel szintén foglalkozik.
Ezen túl normakiépítő szerepet is betölt, így Budapesten sikerült egy Viselkedési Kódexet elfogadni. (Ez sajnos egyelőre nem eléggé komplex, hiszen csak katonai kérdésekkel foglalkozik, és ezúttal az ellenőrző mechanizmus is hiányzik.)
A helsinki folyamat egyik további előnye és feladata a helsinki értékek értelmében történő válságkezelés (például békefenntartó erők az örményországi Karabahban), de ki kell emelnünk a konfliktusok megoldásában és az érintett országok demokratikus intézményrendszerének kiépítésében játszott szerepét is.
A folyamat legfontosabb célja az európai integráció megteremtése.
H. J

Lásd még: béke, emberi jogok, etnopolitika

Az oldal tetejére
 
kapcsolódó

» a szótárról
» a szerzők

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék