g. colţescu, pató a., a. atanasescu, l. vesalon
Szótár plurális társadalmaknak
 

 
 
 
    szótárak    » szótár plurális társadalmaknak
  kezdőbetük a b c d e f g h i j k l m n o p r s t v x  
 
 

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm





 
keresés

kulcsszó:

 

Politikai legitimitás
» Meghatározás
» Etimológia
» Tárgyalás
» Lásd még

Meghatározás. A legitimitás a legfontosabb politikai értékek egyike, mely szorosan kötődik a szabadsághoz, az egyenlőséghez és az igazságossághoz. A fogalom valamely politikai rend elismerésre méltóságát jelenti.
A legitimitás valamely adott kormányzat vagy politikai hatalom alapító elve és igazolása, amely egyfelől igényli a kormányon lévők, a hatalmat gyakorlók tudatosságát, hogy jogosultak az általuk betöltött hivatás gyakorlására; másfelől e jog elismerését azok részéről, akiket kormányoznak. Valamennyi politikailag szervezett társadalomban lennie kell egy olyan közös meggyőződésnek, amelyet azok is vallanak, akik kormányoznak, és azok többsége is, akiket kormányoznak: ez megalapozza a hatalom gyakorlásához való jogot, valamint a nép számára az engedelmeskedés értelmét. E közös meggyőződés a legitimációs elv és ez szolgál indokul a politikai kötelezettségvállalás és a politikai értelemben vett civilizált rend számára. A politikai legitimitás jelöli a politikai uralom minden olyan formáját, melyben azok, akik kormányoznak, sikeresen fenntartják arra vonatkozó igényüket, hogy a törvénnyel, a hagyománnyal összhangban, vagy más hasonló alapon joggal kormányoznak, ezért a politikai legitimitás gyakran a legitim hatalom formájában jelenik meg.

Etimológia. A középkori latin legitimitas fogalom eredete a latin legitimus - 'legális', 'szabályszerű'.

Tárgyalás. Bármely politikai rendszerben a hatalmat elsősorban két vezérelv alapján gyakorolják: erővel és tekintéllyel. A legitimitás értelme, hogy erősítse a másodikat és mérsékelje az elsőt; ezért főképpen azt a célt szolgálja, hogy civilizálja a társadalom magatartását a politikai közösségekben - s mindenekelőtt a politikatudomány normatív fogalma. A politikai gondolkodás története igazolta, hogy erős kapcsolat áll fenn a legitimitás és az adott társadalomban uralkodó világnézetek között. A politikai gondolkodás története ugyancsak tanúsította, hogy egyetlen ismert legitimációs elvet sem lehet csupán erkölcsi vagy jogi normákra egyszerűsíteni. Ellenkezőleg, magában foglalja mindkettőt és egyszersmind túl is mutat mindkettőn. Miként Montesquieu rámutatott, a legitimitás elve a kultúra és a civilizáció ténye, illetve egy adott kormányzat, másfelől egy adott nemzet "gondolkodásmódjának" kifejeződése. A normatív fogalomként értett legitimitás az alapvető emberi választások és a közösségi értékek tartományában helyezkedik el.
A római jogtudományban nem létezett egyértelmű különbségtétel valamely rezsim legitimitása és törvényessége (legality) között: az olyan kifejezések, mint imperium legitimum vagy potestas legitimum jogszerű uralkodásra utaltak az önkényes uralommal vagy a zsarnoksággal való szembeállításban. A legitimitás közvetlenül kapcsolódik a hatalom jellegének és eredetének problémájához. Vajon mi teszi olyan entitássá a kormányzatokat és politikai hatalmakat, amelyeknek engedelmeskedni kell? A legitimitás első elve ez volt: omnis potestas a Deo ('minden hatalom Istentől származik'). Az ilyesféle közös meggyőződés egyenlőségjelet tesz a politikai kötelesség és a vallási kötelesség közé. A második elv a következő volt: omnis potestas a Deo sed per populum (minden hatalom Istentől származik, de csak a nép szava révén); ez az elv tehát összetett.
A középkori európai jogtudományban a legitimitás fogalma megmaradt egy normatív szempontból elrendezett kozmoszhoz és természetjoghoz kötődő fogalomnak. A modern kor kezdetén az abszolutizmus felemelkedésével, valamint a szerződéselméletek, majd a felvilágosodás gondolkodásának terjedő befolyásával a legitimitás gondolatát fokozatosan demokratizálták. A fogalom szoros kapcsolatban volt a népszuverenitás eszméjével. A 'nép' lett "a hatalom egyetlen legitim forrása" (Sismondi). A legitimitás fogalma a 19. század elején került be a politikai diskurzus fősodrába az ultramonarchisták és az alkotmányos monarchisták között folyt és "legitimista vitaként" ismert vita révén.
Manapság a legitimitás nem csak normatív, hanem empirikus fogalom is. Mindenekelőtt Max Weber munkásságának köszönhető, hogy a legitimitás kérdésköre a társadalomtudományok fontos témájává vált, mivel az ő kutatásai új irányt nyitottak a legitimitás vagy legitim hatalom megközelítése számára. A német szociológus a legitim hatalom három "tiszta típusát" azonosította: 1. legális-racionális hatalom, mely az elrendelt szabályok törvényességéről való meggyőződésen alapul; 2. hagyományos hatalom: amely a hagyományokra alapozó meggyőződésen alapul, az "örök tegnap" hatalmába vetett hiten; 3. a karizmatikus uralom, amely valamely kivételes egyénnek való odaadáson, illetve az általa elrendelt-előírt szabályokon alapul. Weber a legális-racionális hatalmat a modern állam jellemző sajátos és megkülönböztető legitimitásának tekintette. A modern államokban a politikai rendet szabályokkal és törvényekkel, nem pedig személyekkel legitimálják. A legfontosabb szabályok egyike, hogy a nép ellenőrzi azokat, akik uralmat gyakorolnak felette. Ez az ellenőrzés rendszeres időközönként zajló, szabad, titkos és versengést lehetővé tevő választások formájában valósul meg.
Napjainkban elismerik Weber elemzéseinek korszakalkotó fontosságát, érvényességét viszont csak korlátozottnak tartják. A kortárs kutatás alapvetően arra összpontosít, hogy miképpen, milyen folyamat során nyer legitimitást egy adott politikai rendszer a társadalom többsége szemében. Az inkább empirikus tényként, mintsem filozófiai problémaként kezelt politikai legitimitás képezi a fő kortárs irányvonalat. Ebből eredően a legitimitásról a legitimációs folyamat tanulmányozására került át a hangsúly.
A számtalan különböző elmélet a jelenkori világban érvényes legitimitás négy modelljét rajzolja ki: 1. egy olyan modell, amely szubsztantív elméletekhez kapcsolódik; 2.) a liberális-minimalista elméletek; 3.) a diskurzus (vagy demokratikus - proceduralista) modell; 4. a posztmodern modell. Az első feltételezi, hogy létezik természetes normatív rend. Csakis azok a rezsimek elismerésre méltók, amelyek politikai irányelvei (policies) e természetes renddel összhangban vannak. A második modell elutasítja az első modell centrális eszméjét, és úgy tartja, hogy a legitimitás az állam azon képességén alapul, hogy képes fenntartani a társadalmi békét jogállami keretek között, olyan egyének és csoportok között, akik különböző, egymástól eltérő, sőt egymásnak ellentmondó felfogást vallanak az élet végső értékét illetően. A diszkurzív modell legismertebb híve Jürgen Habermas, ám az általa képviselt elmélet Rousseau és Kant gondolkodásában gyökerezik. Ez az eszmeiség a legitimitást úgy értelmezi, mint szabad és egyenlő polgárok megegyezését. A politikai intézményekben kifejezésre kell jutnia e megegyezésnek és ennek fényében nyitottnak kell lenniük a további kritikára. A negyedik modell fő eszméje, hogy fel kell adni az univerzális legitimációs alapelvek utáni kutatást, és helyette a kritika immanensebb és lokális formáit kell gyakorolni a sokféleség és az újítás zászlaja alatt.
G. C.

Lásd még: ideológia, közvélemény, legitimáció, parlamentarizmus, politikai értékek, politikai rezsim

Az oldal tetejére
 
kapcsolódó

» a szótárról
» a szerzők

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2014
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék