g. colţescu, pató a., a. atanasescu, l. vesalon
Szótár plurális társadalmaknak
 

 
 
 
    szótárak    » szótár plurális társadalmaknak
  kezdőbetük a b c d e f g h i j k l m n o p r s t v x  
 
 

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm





 
keresés

kulcsszó:

 

Feminizmus
» Meghatározás
» Etimológia
» Tárgyalás
» Esettanulmány
» Lásd még

Meghatározás. A feminizmus széleskörű mozgalom, mely filozófiai, morális, esztétikai, tudományos, szociális és politikai nézőpontból lényegesnek tartja mindazt, amit a nők megélnek (M. Miroiu). Ideológiaként a feminizmus nem más, mint a nők jogainak képviselete, az a meggyőződés, miszerint a férfiak fölérendelt és a nők alárendelt szerepe a legtöbb társadalomban hatalmi viszonyt jelöl. Ezt a viszonyt a nemek közötti politikai viszonynak tekintik (szexuálpolitika). Ennek megfelelően a feminizmus a nők szociális, politikai és kulturális szerepének előremozdítását szorgalmazza.

Etimológia. Latin, femina + -izmus; a femina, -ae azt jelenti: 'nő', 'nőnemű'. A femina az ősi, elveszett latin feo vagy feor igéből származik, mely annyit tesz: létrehozni, szülni. Ugyanebből a szóból ered a latin fetus (gyümölcsöt rejtő, gyümölcsöző), fecundus (az, aki gyümölcsöt hoz, gazdag termés gyümölcsben) és fenus szó is. V. ö. feminisme (francia).

Tárgyalás. A feminista politikai gondolkodás két fő kérdés köré összpontosul: először is elemzi azokat az intézményeket, folyamatokat és gyakorlatot, amelyek révén a nőket alárendelik a férfiaknak; másodszor pedig feltárja, hogy milyen módon lehet ezt az alárendeltséget megszüntetni (Heywood, 1999). A feminizmus emancipációs jellege nyilvánvaló. Mégis, mivel (csupán) a nők emancipációját tűzi zászlajára, bizonyos kontingenciával jellemezhető az üzenete, legalábbis annyiban, amennyiben a domináns diskurzusokra válaszol, és amennyiben kritikája arra irányul, hogy az univerzalisztikus ideológiákból (mint a liberalizmus és a szocializmus) hiányolja a nemiséghez kapcsolódó aspektusokat. A'70-es évektől kezdve azonban a feminizmus tudatosan vállalt egy lehetséges hegemón pozíciót, azzal az érvvel, hogy a feminista értékek, mint a nembeli egyenlőség vagy a 'nem-macho' politika általában a politikai élet alapértékeivé válhatnak, és azzá is kell, hogy váljanak (Benton, 1994).
A feminista politikai gondolkodásban előforduló egyik lényeges fogalom a patriarchátus. A kifejezés szó szerint azt jelenti "az apa hatalma", ami jelzi a férj/apa dominanciáját a családban. A szó azt a teljes körű elnyomást és kizsákmányolást is kifejezi, melynek a nők alanyai az olyan társadalomban, ahol a férfiak dominálnak. A kifejezés tehát utal a nemek közötti viszonyra a társadalom egészében is. A férfidominancia a feminizmus szerint jelen van minden társadalmi intézményben és sok más szinten is. Megjelenik például a hagyományos családszerkezet sztereotípiájában, melynek megfelelően a nők anyák, háziasszonyok vagy szexuális tárgyak; jelzi ezt a nők alulreprezentáltsága politikai, gazdasági, szakmai és társadalmi vezető tisztségekben; valamint a férfiak által a nők ellenőrzésére használt fizikai megfélemlítés. A patriarchátust gyakran a szexizmus értelmében látják igazoltnak. A fogalom azt sugallja, hogy az egyik nem már születésénél fogva alsóbbrendű, ezért természetes felette a dominancia (Appelbaum & Chambliss, 1995). A feminista elméletnek tehát egy a számára igen fontos megkülönböztetést kellett tenni: el kellett különíteni egymástól a biológiai nem ('sex') és a férfi és női szerepek között megkülönböztető nem ('gender') fogalmát. Jelentős szociológiai gondolkodók, így Auguste Comte és Emile Durkheim meggyőződése szerint a nőkhöz leginkább a 'magánéleti jellegű', családi szerep áll közel, mely a nevelést, a gyermekszülést és a család alapítását jelenti. Nézetük szerint a férfiak képesek kihasználni velük született előnyeiket a családon kívül 'a nyilvánosság szférájában', például a kormányzás, a tudomány és az ipar területén. A szociológiai elméletben a 19. században végighúzódó, de a 20. században is meglévő feltételezések fényében a feminista ideológia azt mondja, hogy túl kell lépni a politika hagyományos felfogásán, mely a politikát szigorúan társadalmi tevékenységre és intézményekre korlátozza. A feministák kiterjesztették a "politikai" jelzőt az élet magánszférájára is. Ezt a szférát, mely a családi élet, az emberi kapcsolatok és az otthoni felelősség körül összpontosul, hagyományosan apolitikusnak tartották. A magánélet körébe tartozó háziasszonyi és anyai szerepekre korlátozott nőket kizárták a "politikai szférából", így magából a politikából is. A feminizmus második hullámának egyik legismertebb szlogenje szerint 'a magánügy közügy' - Carol Hanisch hirdette meg 1971-ben a The Personal is Political című esszéjében. A nők felszabadulásának, emancipációjának, vagy ahogy S. Bendon mondta, a nagy kampány, fontosabb témái: a szexualitás (rabszolgaság, prostitúció, pornográfia, szexuális erőszak és zaklatás, fogamzásgátlás és az abortusszal kapcsolatos kérdések); oktatás (az oktatási intézményekbe való felvétel egyenlő feltételek mellett, valamennyi oktatási forma megnyitása); foglalkoztatottság (munkafeltételek, fizetés, diszkriminációt kizáró és védelmet biztosító jogszabályok, a kettős terhelés figyelembevétele); anyaság (gyermeknevelés, biztonság, fogamzásgátlás); házasság (a férjezett nőkkel szembeni diszkrimináció); kulturális megítélés (a nő képe az irodalomban, művészetben, filmekben és színházban, a szexualitás, a nők és férfiak különbségének megítélése, a nemiség kulturális sztereotípiái); politikai jogok (szavazati jog, a nők jelenléte, képviselete a politikában stb.).
A feminista politikai mozgalom legelterjedtebb felosztása két 'hullámot' különböztet meg. Az első hullámot, amelyet Mary Wollstonecraft Vindication of the Rights of Women (A nők jogainak védelme) című könyvének 1792-es megjelenésétől a 20. század közepéig tartott, 'az egyenlőséghez való jog feminizmusaként' jellemezhetjük. A feminizmus második hulláma, melyet jelentősen befolyásolt Simone de Beauvoir Le deuxième sexe (A második nem, 1949) című könyve, és amelyet a különbségek feminizmusának neveznek, az 1960-as években kezdődött. Egyes tudósok szerint ez a második hullám az 1990-es évekig tartott és az ökológiai jellemzőkkel bíró harmadik hullám követte. Habár lehet beszélni a "racionalista feminizmus" (17. század) mint a felvilágosodás feminizmusa, és az "utópista feminizmus" (melyre egy Saint-Simonhoz közel álló nő volt hatással) irányzatairól is, a feminista politikai ideológia csak négy fő irányzatot foglal magába: a liberális, a szocialista (marxista), a radikális és az ökológiai irányzatokat.
A liberális feminizmus szerint a társadalom intézményeinek hiányosságaiban keresendők az okok, amelyek miatt a nők nem egyenlők, és ezért korrigálni lehet olyan reformokkal, melyek nem változtatják meg alapjaiban magát a társadalmat (Appelbaum-Chambliss, 1995). A liberális feminizmus filozófiai kiindulópontja az individualizmus elve, vagyis az a meggyőződés, hogy az ember mint egyén fontos, és emiatt minden egyénnek nemétől, hitétől vagy vallásától függetlenül azonos bánásmód jár. Mindenkinek joga van belépést nyerni vagy részt venni a társadalmi vagy a politikai életben. A liberális feminizmus alapvetően reformista - arra törekszik, hogy megnyissa a társadalmi életet a nők és férfiak közötti egyenlő verseny számára, és nem arra, hogy megváltoztassa magának a társadalomnak a szerkezetét. Ahhoz, hogy a 'társadalmi szférában' felállítsuk az azonos jogok rendszerét, elkerülhetetlenek a reformok: a szavazati jog, az oktatáshoz való jog, a szakmai előrehaladáshoz való jog stb. Általánosságban véve a liberális feministák nem szeretnék eltörölni az élet magán- és társadalmi szférái között fennálló különbségeket. A liberális feminista mozgalmon belül fontos szerepet játszott a szüfrazsett mozgalom. Mindazonáltal Mary Wollstonecraft munkája, John Stuart Mill On the Subjection of Women (A nők alárendeltségéről, 1869) c. könyve - ami a Harriett Taylorrel való együttműködés eredménye -, továbbá Betty Friedan The Feminine Mystique (A női misztikum) c. műve jelentős mérföldköveket jeleznek a liberális feminizmus kialakulásában.
A szocialista feministáknak meggyőződése, hogy a nők egyenlőtlenségét eredményező nemek közötti viszony magán a gazdasági és társadalmi rendszeren alapul, és nagymértékben köszönhető a kapitalista gazdasági viszonyoknak. Csak alapvető társadalmi változás, akár forradalom útján juthatnak teljes emancipációhoz a nők. A patriarchátust a társadalmi és gazdasági tényezők fényében kell értelmezni. Engels A család, a magántulajdon és az állam kialakulása című művében felveti, hogy a nők elnyomása elsősorban a család intézményén keresztül működik: "Az osztályelnyomás első megjelenése a történelemben egybeesik a nő és a férfi antagonisztikus viszonyának kifejlődésével a monogám házasságon belül". Más szocialista feministák a hagyományos patriarchális család helyett a közösségekben való együttélést és a 'szabad szerelmet' javasolták. Ha a nemek elkülönítése tisztán átvágja a társadalmi megosztottságot (cleavage), felvetődik a kérdés, hogy melyik dominál a kettő közül? Az ortodox marxisták kitartanak az osztálypolitikának a nemi politika felett élvezett elsőbbsége mellett, mondván, hogy az osztályok kizsákmányolása mélyebb és jelentősebb folyamat, mint a szexuális elnyomás. Ezért a feministáknak a munkásmozgalom oldalán kell küzdeniük, és nem önálló női mozgalmat erőltetniük. Másrészt a modern szocialista feministák visszautasítják ezt a megközelítést, mivel számukra a nemi elnyomás legalább annyira fontos, mint az osztályok kizsákmányolása. A legismertebb szocialista feministák Charlotte Perkins Gilman, Alexandra Kolontai, Rosa Luxemburg és Juliet Mitchell.
A radikális feminizmus önmagában tartja fontosnak a társadalomban a nemek között fennálló különbségeket, és azt vallja, hogy a nemiség a társadalmi felosztás legmélyebb alapja. A radikális feminizmus legfontosabb jellemzője az a meggyőződés, hogy a szexuális elnyomás a legalapvetőbb és politikailag a legfontosabb megosztottság (cleavage) tényezője, illetve, hogy az elnyomás egyéb fajtái, mit például az osztályok kizsákmányolása, a fajgyűlölet stb. másodlagosak. Az 1960-70-es években a feministák a patriarchátusra úgy tekintettek, mint a szexuális elnyomás intézményesített és uralkodó folyamatára. Kate Millet Sexual Politics (Szexuálpolitika, 1970) című könyvében a patriarchátust "társadalmi állandónak" tekinti, amely minden társadalomban érvényesül, valamint a jelentős vallásokban is. Ezért a nők felszabadításához forradalmi megoldás szükséges: a hagyományos család eltörlése. Egyes feministák, mint például Firestone a The Dialectic of Sex (A nemiség dialektikája) című műben, úgy elemzik a nők szerepét, hogy a marxista teória kereteiben a társadalmi osztály kategóriáját a nem kategóriájával helyettesítik. Firestone hangsúlyozta, hogy milyen befolyással van a modern technológia - a kémcsövekben történő mesterséges szaporítás és intézményes gyermeknevelés - arra, hogy a nők megszabadulhassanak a terhesség és a szülés terhétől, és elfogadtassa azt, hogy az emberi természet alapvetően androgén (férfi elven működő). Más radikális feministák az úgynevezett "nőpárti" álláspontot fogadták el, elismerve azt, hogy a nők szempontjai és értékrendje különbözik a férfiakétól, és bizonyos értelemben a nők még felsőbbrendűek is. A radikális feminizmusra az 1960-70-es években Simone de Beauvoir, valamint az újbalos írók, mint például Wilhelm Reich és Herbert Marcuse voltak nagy hatással.
Az ökofeminizmus alapvető témája az, hogy az ökológiai pusztítás a patriarchátusban gyökerezik, mivel a természetet a férfiak és a férfi hatalom intézményei veszélyeztetik. Sok ökofeminista arra a meggyőződésre alapozta elméletét, hogy a férfiak és nők között kitörölhetetlen különbségek állnak fenn. 1979-ben megjelent Gyn/Ecology c. könyvében Mary Daly úgy érvel, hogy a nők kiszabadíthatják magukat a patriarchális kultúrából, ha a 'női természethez' igazodnak. A kölcsönösség, az együttműködés és a nevelés női értékek, amelyeknek ökológiai jellegük van. Míg a nők a természet teremtményei, addig a férfiak a kultúra teremtményei. Így az ökológiai pusztítás és a nemek közötti egyenlőtlenség ugyanannak a folyamatnak a részei, melynek során a 'kulturált' férfiak uralkodnak a 'természetes' nőkön (Heywood, 1998).

Esettanulmány. A feminista mozgalmak Romániában az ország modernizációja általános folyamatának alapjain jöhettek létre. Az előzmények a 19. századra tekintenek vissza: 1858-ban vezették be a választójogot, amit vagyoni cenzushoz kötöttek, 1923-ban ezt kiterjesztették minden férfira, kivéve a katonatiszteket és a békebírókat. II. Károly az 1938-as alkotmányban szavazati jogot, és az Alsóházba való választhatóságot biztosított a nőknek (a Szenátusba nem jelölhettek nőt), de miután 1940-ben személyi diktatúrát vezetett be, ez az alkotmány elveszítette érvényességét és jelentőségét. A nők csak 1948, vagyis a romániai kommunista időszak kezdete után kaptak formális szavazati jogot, de a nő mint állampolgár története voltaképpen csak az 1989. decemberi forradalom után kezdődött. Romániában nem létezett liberális feminista mozgalom, azt a néhány hasonló fellángolást nem számítva, melyek közül az 1923. körüli, a nők szavazati jogáról zajló vita volt az egyik. A román politikai életből még ma is hiányzik egy tisztán definiálható liberális feminista mozgalom. A nemek közötti egyenlőség nem tárgya a romániai liberális politikai irányvonalnak A szocialista feminizmusnak rossz híre van, mert Ceauşescu születést erőltető politikájához kötődik. A nők emancipációja nem volt különösebben jellemző a romániai szocialista retorikára. A nemek kérdését illetően a legtöbb román politikai párt, legyen az szocialista vagy sem, konzervatív. Voltaképpen csak a Demokrata Párt politikai programjában van jelen egyfajta szocialista (szociáldemokrata) feminizmus, a társadalmi kirekesztettség megszüntetésének igényével, de az érvelési stratégia nem nevezhető koherensnek. Általában jellemző a pártokra, hogy a 'privátszférának ' az oktatásba való integrálásáról nem szólnak. A családon belüli erőszak leküzdését hivatott stratégia legfeljebb a klubdélutánokon merül fel (Miroiu, 1988). Ténylegesen azonban egy prefeminista korszakban élünk, ahogy Mihaela Miroiu fogalmaz. A közelmúltban végzett felmérés szerint, melyet az ENSZ Fejlesztési Programjának keretén belül végeztek a nők romániai helyzetének kivizsgálására 1998-ban, nem létezik semmilyen intézményes keret a nőkkel kapcsolatos politika kidolgozására és alkalmazására. Márpedig ez az egyik oka a fejlődés elmaradásának a régióban (Dinculescu, V., Postill, K., Halus, R., 1999). Ám igazságtalan lenne azt állítani, hogy a társadalmi reformok folyamatában nem kapnak helyet a feminista témák Romániában. A feminista filozófiák és a 'gender studies' megjelennek a Bukaresti Egyetem filozófia, média és angol katedráin. Az első egyetemi diplomát adó szak a 'gender studies' programjában 1998-ban indult Bukarestben. 1996 óta hasonló órák, témák hallgathatók a kolozsvári és a Iaşi-i egyetemeken is, szaporodnak a feminista irányultságú cikkek, tanulmányok is. Itt érdemes megjegyezni Mihaela Miroiu, Laura Grunberg, Liliana Popescu nevét is, akik a kortárs elméleti megközelítések romániai bemutatására tesznek komoly erőfeszítéseket, egyúttal kísérletet tesznek arra is, hogy tiszta elemzést nyújtsanak a feminista mozgalom aktuális romániai állapotáról is.
A nőkkel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozó civil szervezetek száma ötven körüli (1996 végén), ezek közül kettő nyíltan feminista jelleget vállal: az ANA (Feminista Analízis Egyesület) és a Gender (Feminista Identitás Tanulmányok Központja). A feminista mozgalom megjelenésére és fejlődésére utaló ilyen és hasonló biztató jelek dacára a statisztikák még mindig azt mutatják, hogy nagyon alacsony a nők részvétele a közéletben és a döntéshozatal különböző szintjein. Így például a román parlamentben az 1992-es választásokat követően a képviselőknek mindössze 4%-a volt nő, és az 1996-os választásokat követően sem haladta meg a 6%-ot, noha a férfiak és nők aránya a román társadalomban és a választásra jogosultak körében közel azonos. Általában az érintettek körében csak 25% a nők aránya a vezetői pozíciókban akár a közhivatalokat, akár a társadalmi-gazdasági vagy a politikai (törvényhozó és végrehajtó) egységeket tekintjük. A bíráskodás intézményeinek vezetői szintjén a nők 44% arányban vannak jelen (1999), de a bírák és a magisztrátusok körében többségben vannak (1997-ben 62%). A civil szektorban és a médiában a férfiak vannak többségben a vezetés szintjén: az országos hatáskörű sajtó esetén a nők aránya 15% volt 1998-ban (Dinculescu, V., Postill, K., Halus, R., 1999).
A. A.

Lásd még: diszkrimináció, ideológia

Az oldal tetejére
 
kapcsolódó

» a szótárról
» a szerzők

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék