g. colţescu, pató a., a. atanasescu, l. vesalon
Szótár plurális társadalmaknak
 

 
 
 
    szótárak    » szótár plurális társadalmaknak
  kezdőbetük a b c d e f g h i j k l m n o p r s t v x  
 
 

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm





 
keresés

kulcsszó:

 

Asszimiláció
» Meghatározás
» Etimológia
» Tárgyalás
» Esettanulmány
» Lásd még

Meghatározás. Az asszimiláció az a folyamat, amelynek során egy kisebbségi csoport saját akaratából vagy kényszer hatására átveszi a többségi csoport értékeit és viselkedési mintáit. E folyamat eredményeként a többségi csoport magába olvasztja a kisebbségi csoportot (Jary and Jary). Az asszimiláció ideológiaként is leírható, melynek formája: A+B+C=A. Ez azt jelenti, hogy a többségi A csoport domináns, B és C kisebbségi csoport tagjai igyekeznek azonosulni a domináns csoporttal (Schaefer, 1989). Ilyenformán az etnikai viszonyokban asszimilációs politikáról is beszélhetünk. Időnként az asszimiláció politikai eszközökkel kikényszerített folyamat. A kényszeres asszimiláció legerőszakosabb formája az etnikai tisztogatás.

Etimológia. Latin assimilire, jelentése 'hasonulni'.

Tárgyalás. Mint újkori jelenség, az asszimiláció a modern nemzetállamok kialakulásának fontos kísérőjelensége, különösen az etnikailag heterogén területeken. E folyamat Nyugat-Európában a francia forradalomig lényegében befejeződött. Mint politika, az asszimiláció fontos szerepet töltött be Közép- és Kelet-Európában, mivel a nemzetépítést a politikai modernizáció elsőrendű feltételének tartották. Ezen a területen az asszimiláció az identitás megváltoztatását is jelentette, beleértve a nyelvet, családi és keresztnevet, vallást és a közösségi identitás egyéb szimbólumait.
A társadalmi asszimiláció olyan folyamat, amelynek során egy csoport elfogadja, átveszi és használja a domináns csoport normáit, értékeit és viselkedési modelljeit. Ez két csoport asszimetrikus viszonyát feltételezi, ami a hatalom megosztását és ellenőrzését, illetve a kisebbségi csoportnak a domináns csoport strukturális és történeti feltételeihez való kulturális alkalmazkodóképessége fokát illeti. Az asszimetrikus viszonyból adódó hátrányokat ez a folyamat mérsékelheti, amit ugyanakkor külső és belső akadályok is gátolhatnak.
Attól függően, hogy a kisebbségi csoportot milyen mértékben olvasztja magába a domináns csoport, az asszimiláció lehet teljes, vagy részleges (pl. nyelvi, kulturális stb.). A kulturális asszimilációról mint akkulturációról is szokás beszélni, ami akkor valósul meg, ha a kisebbségi csoport elveszíti megkülönböztető kulturális jegyeit és átveszi a domináns csoportét, azaz a domináns csoport normáit és értékeit adoptáló kisebbségi csoport sajátos életformája teljes egészében eltűnik. Strukturális asszimilációról akkor beszélhetünk, ha a domináns csoport oly módon integrálja a kisebbségi csoport tagjait, hogy megszűnnek a társadalmi szerepek elosztásában meglévő különbségek.
A meghatározásból is kitűnik, hogy az asszimilációs politikának két formája lehetséges, nevezetesen a kényszeres és a spontán (vagy önkéntes) asszimiláció. Ebben az értelemben egy állam politikai eszközökkel élhet, hogy egy akár etnikai, akár kulturális kisebbségi csoportot asszimiláljon. Ezt a politikát az adott csoport elfogadhatja, amely ily módon olyan politikát folytat, amelynek során asszimilálja magát a többségi csoporthoz. Konfliktushelyzet abban az esetben alakul ki, ha a kisebbségi csoport ellenáll identitásformái valamelyikének feladásában. Ilyenkor mindig nagy az esélye a kényszeres asszimilációnak, vagy a kényszerasszimilációs folyamat kialakulásának, vagy ami szélsőséges esetekben megtörténik, a szegregációnak. Természetesen ezek a formák egy adott társadalmon belül is egyszerre, egyidőben vagy vegyes formában is tapasztalhatók. Ez azt jelenti, hogy például a többségi csoport kényszerasszimilációs politikát folytat az egyik kisebbségi csoporttal szemben, ugyanakkor egy másik kisebbségi csoport esetében spontán asszimilációs folyamat megy végbe.
Az asszimiláció nem vezet szükségszerűen a kisebbségi csoport tagjának elfogadásához, mivel az egyént ennek ellenére is megkülönböztethetik, és nem fogadják el szomszédnak, házastársnak, üzleti partnernek, azaz továbbra is diszkrimináció sújtja.

Esettanulmány (1). Közép-Európát tekintve a magyarországi asszimiláció reprezentatív szerepet játszott a modern nemzetállam kialakulásában. A 19. század első felében a különböző kisebbségi csoportok tagjai részt vettek a modernizációs folyamatban, az ipari és kulturális fejlődésben. A szabadságharc bukása után, illetve a dualista Osztrák-Magyar Monarchia megteremtése nyomán, amikor is folytatódhatott a modernizáció, az asszimiláció továbbra is spontán alakban ment végbe. Az asszimiláció nem öltött kényszeres formát, noha elvárás volt a társadalmi beilleszkedés érdekében. Ezt az időszakot mint a társadalmi asszimiláció példáját említhetjük. Az asszimilációnak sok formája volt, az adott kisebbség helyzetének megfelelően. Alapvetően azonban mégis két formáról lehet beszélni, s mindkettő előfeltételezte az akkulturáció folyamatának beteljesedését. E tekintetben a nyelv és a vallás számított az asszimiláció alapvető tényezőinek a 20. század fordulóján. Karády (1997) amellett érvel, hogy az etnicitás és a vallás szoros összefüggésben állt egymással, legalábbis 1895-ig, amikor a felekezethez tartozás kötelezettségét eltörölték. Az 1894-ben és 1895-ben elfogadott új törvények az állam és egyház szétválasztását eredményezték, így például megkönnyítették a vegyes házasságok megkötését. A szekularizáció irányába tett lépések mind az asszimiláció számára nyitottak utat. Az akkulturáción át történő asszimilációnak egy másik módja volt a magyar nyelv elsajátítása. A kor liberális nacionalista politikája az államnyelv és a privátkultúra kettős fogalmát kívánta elfogadtatni, amely szerint a privát kultúra a nyelvet és a vallást foglalta magában. Az 1907-es Lex Apponyi erős állami támogatásban részesítette a magyar nyelv elsajátítását, ami az írástudás terjedése révén szintén az asszimilációt segítette elő.
Az első világháborút lezáró Versailles-i békeszerződés értelmében Magyarország elveszítette azon területeinek nagy részét, ahol addig a kisebbségek éltek. Ez azért is jelentett radikális változást, mert 1914 előtt a magyar etnikum relatív kisebbségben volt az állam területén, 1920 után viszont egy túlnyomó többség mellett maradtak az erősen asszimilálódó kisebbségek. A nemzeti frusztráció éppen azon, jórészt asszimilálódott zsidók ellenében vezetett diszkriminatív politika bevezetéséhez, akik még erősebb asszimilációs törekvéssel reagáltak.
Mégis, a társadalom megosztott maradt, az 1930-as években Erdei (1935) a duális társadalom modelljét rajzolta meg, amely egy modern gazdaságot fenntartó urbánus kultúrát (ez elsősorban zsidó kultúrát jelentett), és egy erősen a hagyományokba ágyazott és jobbára a földműveléshez kötődő társadalmi részt foglalt magába.
Az 1944-ben bekövetkezett náci megszállás során totalitárius politikát érvényesítettek, amely bevégezte a homogenizáció folyamatát. 1945 után az ország jóformán teljesen homogén lett, az 1980-as évekre a népesség 98%-a magyarnak vallotta magát.
P. A.
Esettanulmány (2): Az asszimiláció azon társadalmi folyamatok egyike, amelyek sok tekintetben jelentős szerepet játszottak Szerbiában és Montenegróban, és az egész korábbi Jugoszláviában is. Ezek a folyamatok a vallást és a nyelvet is érintették, ugyanakkor sok szállal kapcsolódtak azon államok és birodalmak politikáihoz, amelyek a volt Jugoszlávia területét uralták.
Ha a vallást tekintjük az asszimiláció egyik tényezőjének, akkor az egyik jellegzetes példa lehet a dalmáciai szerbeké, akik amikor áttértek a római katolikus vallásra, és a nyelvük megegyezett a környező etnikummal, horvátokká váltak.
Ez a gyakorlat meglehetősen általánosnak számított a 17. század óta. Hasonlóképpen megtörtént, hogy horvátok váltak szerbekké, amikor a római katolikus vallásról áttértek az ortodoxiára. Erre a legismertebb példa, már a 20. századból, a szerb szélsőséges politikus Vojislav Seselj családjának esete.
A nyelv szintén az asszimiláció eszköze, s időnként a vallással együtt töltötte be ilyen irányú szerepét. Erre példa a Szerbiában élő valachok sorsa, akik a 19. században kezdtek asszimilálódni. A valach népcsoport és a szerbek ugyanahhoz a valláshoz tartoznak, s mivel az ortodox egyházszervezet nemzetenként tagolódik, a valachok a szerb ortodox egyházhoz tartoztak. Közülük ma számosan szerbnek vallják magukat, annak ellenére is, hogy sikerült megőrizniük a nyelvüket. A nyelv azonban nem segített identitásuk megőrzésében.
Más esetekben a nyelv meghatározó szerepet játszott akár az identitás megőrzésében, akár annak elveszítésében vagy esetleg megteremtésében. Ez tapasztalható az albánok esetében, akik Albánián kívül, a régi Jugoszlávia területén éltek. Rendszerint vállalkozók voltak, cukrászdákat vagy pékségeket üzemeltettek, s ha több generáción keresztül szerb-horvát nyelvterületen éltek, szerbekké vagy horvátokká váltak. Szlovéniában hasonló jelenséget lehetett megfigyelni az országban élő szerbek, horvátok, boszniai muzulmánok vagy albánok esetében, ugyanis szlovén nyelvi környezetben telepedtek le, amelyet magasabb életszínvonal jellemzett, s egyúttal jobb karrierlehetőséget vagy munkahelyet ígért.
Komolyan kell venni a kormányzati politika szerepét az aszzimiláció folyamatában. Jugoszlávia területén a modern történelemben kétféle kormányzat létezett, miután vagy nemzetállami, vagy birodalmi kormányok működtek. E sajátos tekintetben ez utóbbit a szövetségi állam kormányzataival lehet összevetni. A nemzetállami kormányok bizonyos mértékig asszimilációs politikát gyakoroltak. Szerbia példáját a valachok esete szemléltette. Montenegróban hasonló folyamat ment végbe, miután a szerb-horvát nyelvet beszélő muzulmánok közül sokan vallották, s vallják még ma is magukat montenegróiaknak, engedve a nemzetállami hagyomány vonzásának.
A birodalmak és a szövetségi állam kormányzatai inkább hajlottak a sokféleség megőrzésére. Azonban az ilyen irányú politikai gyakorlatot inkább ésszerű megfontolások motiválták, s nem lehet minden további nélkül a kisebbségek vagy a sokféleség iránti nemeslelkűség megnyilvánulásainak tekinteni. Éppen ellenkezőleg, s ez különösen bizonyos időszakok birodalmi politikáit tekintve meglehetősen nyilvánvalónak látszik, kifejezetten a Balkán fölötti uralom megerősítését szolgálták. Így az osztrák betelepítési politika, például a szlovák és német népcsoportok letelepítése, egyértelműen ezt a motivációt példázza.
Az egyetlen szövetséges kormányzat Jugoszláviában a kommunista érában volt. A kommunistáknak megvolt a maguk elképzelése az etnicitás és asszimiláció kérdéseit illetően. Ennek megfelelően meglehetősen komplex politikát folytattak e téren, és igyekeztek előnyt biztosítani egyes identitások számára, hogy egyfajta egyensúly megteremtésével elősegítsék a kommunista diktatúra céljainak megvalósítását. E politikának egyik példája, hogy igyekeztek az iszlám híveit lebeszélni arról, hogy akár szerbnek, akár horvátnak vallják magukat. Ez kedvezett a muzulmán etnikumnak vagy nemzetnek, ahogy a titói időkben nevezték. Erre személyes példa Alija Izetbegovic, aki a boszniai muzulmánok vezetője volt Jugoszlávia széthullása és a boszniai háború idején, s aki az 1950-es években még szerbnek vallotta magát.
N. S., J. G., A. K.

Lásd még: identitás, akkulturáció, gettósítás, diszkrimináció, szegregáció

Az oldal tetejére
 
kapcsolódó

» a szótárról
» a szerzők

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék