g. colţescu, pató a., a. atanasescu, l. vesalon
Szótár plurális társadalmaknak
 

 
 
 
    szótárak    » szótár plurális társadalmaknak
  kezdőbetük a b c d e f g h i j k l m n o p r s t v x  
 
 

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm





 
keresés

kulcsszó:

 

Konstitucionalizmus
» Meghatározás
» Etimológia
» Tárgyalás
» Esettanulmány
» Lásd még

Meghatározás. A fogalom párhuzamosan vonatkozik egy eszmére, egy ideológiára és egy elméletre, amelyek azt sugallják és szorgalmazzák, hogy a politikai autoritást a jognak kell korlátoznia és ellenőriznie. A liberális politikaelmélet perspektívájában a konstitucionalizmus a 18. század és a 19. század első felének fejleménye.

Etimológia. A konstitucionalizmus gyökere a latin constitutio, -onis, jelentése 'alkotni', 'konstituálni'.

Tárgyalás. A konstitucionalizmus eszméje a korlátozott és szabályozott kormányzás szükségességét fejezi ki, illetve azt a meggyőződést, hogy az alkotmányos állapot létrehozása nyújtja az egyéni szabadság megfelelő garanciáját. Már az ókorban felfedezhetőek a konstitucionalizmus előzményei (Arisztotelész a Politika című művében kifejti a törvényes uralom formáját, s ennek az akár az isteni eredeten, akár az ésszerűségen alapuló hatalomnak a jellemzőit), mégis a feudális politikai gyakorlat szolgált katalizátorként a jogi eszközökkel korlátozott politikai hatalom doktrínájának keletkezéséhez. A konstitucionalizmus egyik legkitűnőbb elemzője, Mcllwain többször rámutatott a liberális eszmék hatására a jogilag szabályozott kormányzat és az emberi jogok kialakulásában, amelyek szerinte a középkori konstitucionális és politikai elméletekből, illetve gyakorlatból fejlődtek ki. A modern szabadságjogok és a politikai individualizmus elképzelhetetlenek lennének az olyan szabályozások nélkül, mint amilyen az angol királyi Arbitrary Acts, amely a királyi hatalom számára az alattvalók egyéni jogainak tiszteletben tartását írja elő. A 13. század első felében Európában olyan Charták jelentek meg, amelyek tulajdonosi jogokat biztosítottak a király vazallusai számára, másfelől pedig korlátozták a király privilégiumait. Az első ilyen Chartát (Magna Charta Libertatum, 1215) Földnélküli János angol király adta ki báróinak nyomására. Ilyenformán Angliát mintegy a társadalmi és a történelmi körülmények predesztinálták arra, hogy az alkotmányosság eszméjének bölcsője legyen. A germán törzsi hagyományokra visszatekintő ősi angolszász eszme, amely az elidegeníthetetlen közszabadságokat tartalmazta, fennmaradt és általánosan elterjedt a gyakorlatban. Ennek értelmében a király hatalma lehet ugyan abszolút, de csak meghatározott, törvényes határok között. Ez az egyik hipotézis arra nézve, hogy hogyan jött létre a jog uralmának eszméje. Az ehhez hasonló meghatározásokat foglalta össze H. De Bracton maximája: A királyok nem az embernek, hanem csakis Istennek és a törvénynek tartoznak felelősséggel. Az angol parlament 1265-ben alakult meg és a 14-16. századig tartó szakaszban vált politikai értelemben vett képviseleti testületté, ugyanakkor a király fölötti ellenőrzést is gyakorolta. A 17. században a parlament és a királyság konfliktusa az alkotmányos uralom végleges győzelmével zárult. A Petition of Rights (1628), a Bill of Rights (1689), illetve az Act of Settlement (1701) az eredményei annak a konstitucionalista szemléletnek, mely szerint a kormányzatot korlátozni és ellenőrizni lehet egyfelől a hatalmat gyakorló szervek, elsősorban a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás közötti megfelelő viszony, másfelől az egyéni jogok és szabadságok garanciái révén. John Locke a Két értekezés a polgári kormányzatról (Two Treatises of Government, 1689) címen klasszikussá vált munkájában kimondja a parlament szuverenitását törvényhozói szerepének tekintetében, nevezetesen, hogy csakis a parlament bír korlátlan törvényhozói hatalommal, a többi hatalmi szerv azonban nem. További lépést jelentett a törvényhozói és az alkotmányozó hatalom megkülönböztetése, amelyek forrása ma már az egyetlen politikai szuverenitásé, ami maga a Nép.
Montesquieu nevezetes munkájának, a Törvények szelleméről (De l'Esprit des Lois, 1748) megjelenésével a brit konstitucionalizmus elhagyta a nemzeti keretet, és ezt követően meghatározó szerepet töltött be az alkotmányos kormányzás nyugati, liberális elméleteiben. A politikai szabadságnak mint törvényi szabadságnak a meghatározásával szoros összefüggésben Montesquieu a szabadságok intézményesülését a hatalmi ágak, azaz a törvényhozás, a végrehajtó szervek és az igazságszolgáltatás elválasztásával, illetve azok egymást korlátozó és kölcsönös ellenőrző szerepének kiépülésével látta megvalósíthatónak. Amerikában 1776-ban a Függetlenségi Nyilatkozat és a Virginia Bill of Rights, illetve a francia forradalomban az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata a modern, észelvű és természetjogra alapozott elméletek szellemében keletkeztek, amelyeket 1787-ben az amerikai, 1791-ben a franciaországi alkotmányok követtek. A középosztályok - hatalomra kerülésüket követően - megtartották az állami hatalom politikai korlátaihoz hozzáadott jogi kereteket. Mindazonáltal a demokratikus kormányzat, a nemzeti szuverenitás, illetve az emberi jogok és szabadságok viszonyának alapvetően eltérő értelmezése két olyan forradalmat eredményezett, amelyek a konstitucionalizmus fejlődését igencsak különböző módon befolyásolták. Míg az amerikai forradalom intézményesen és elméletileg is a 19. századi demokratikus intézményrendszer útját kövezte, addig a francia forradalom, intézményi és elméleti tekintetben egyaránt, a populista frakciók harcává vált és az alkotmányellenes mozgalmak állandó hivatkozási forrása maradt.
A 19. században a képviseleti demokrácia liberális elmélete választ adott a konstitucionalizmus által felvetett, a politikai hatalom legitim hatáskörét érintő kérdésre. Mill alapvető jelentőségű, A szabadságról (On Liberty, 1859) című művében ezt a kérdést mint a civil vagy társadalmi szabadság kérdését teszi fel, tehát, hogy milyen a természete és hol a határa a társadalom hatalmának, amelyet az egyén fölött jogosult gyakorolni. A forradalom polgárai immár privát egyének, akik ugyanakkor a társadalmi hierarchia részei. Művének zárógondolata, hogy az alkotmányoknak a gyakorlatba kell átültetniük a nép akaratának értelmét, vagyis a liberalizmus és a demokrácia, a politikai döntéshozás racionalitása és a többség-elv találkozási pontjának érvényesítését. A konstitucionalizmus mindazonáltal nem tévesztendő össze a konstitucionalitás, vagyis az alkotmányosság fogalmával, ami a törvények és a jogi cselekmények összhangjára utal, azok tartalmi és formai tekintetében, az alkotmányra vonatkozásukban.
Ami a kortárs problémákat és perspektívákat illeti, már az 1960-as években kísérletek történtek arra, hogy újragondolják a konstitucionalizmus elméleti modelljét az alábbi három elem szerint: funkcionális rendszer, szervezeti rendszer és a folyamatok rendszere. A három elem tartalmi összefüggésben áll egymással, s mind egy adott értékrendszerben gyökereznek: a méltányosság, a demokrácia és a politikai döntéshozás hatékonyságának elveiben. Az 1980-as és a '90-es évtizedeket a konstitucionalizmus értelmezésének új fázisa jellemezte. Ezt az előrelépést az alábbi szintagma fejezte ki: a demokrácia az emberi jogok védőbástyája a szociális államban. Ez az újfajta meghatározás magában foglalja az utóbbi idők törekvéseinek kulcsmozzanatait: nagyobb hangsúly az alapvető, lényegi értékeken; az állami hatalom további korlátozása föderális szinten, a hatalommegosztás szintjén végrehajtott strukturális változások és a demokratikus kormányzáson belül a döntéshozás különböző szintjei közötti viszony kiegyensúlyozása révén; a második és harmadik generáció pozitív jogainak (származási jog) közvetlen védelme és az egyéni, illetve kollektív jogok koordinált védelme.
Közép- és Kelet-Európa országainak rendszerváltása, az átmenet az autoritáriusból a demokratikus rendszerbe, a konstitucionalizmus kilátásait sajátos fényben mutatta meg. Az 1990-es évek első szakaszát egyfajta prekonstitucionális állapot jellemezte. E szerint a tranzíciós társadalmak az alkotmányos és demokratikus állam társadalmi és történelmi megalapozását mint egy nyitófejezetet élték meg. Ennek egyik meghatározó jegye volt az uralkodó nacionalizmus mint a kommunizmussal szembeni (egyedüli) ellenállási forma, másfelől pedig a prepolitikai társadalom átalakulása a politikai állapotba azt a képességet is magában foglalta, hogy a politikai hatalmat gyakorló intézmények valóban megfeleljenek a demokratikus felelősség és alkotmányosság elveinek.

Esettanulmány (1) Jugoszlávia 1918-ban alakult meg, az első ún. Vidovdáni alkotmányt 1921-ben fogadták el, amely parlamentáris monarchiát fogalmazott meg. Az államot számos nagyon különböző rész és etnikai csoport alkotta, amelyek mind igen különböző történelmi háttérrel rendelkeztek, s ezért az új állam számos etnikai, társadalmi és politikai természetű nehézséggel nézett szembe. Az 1921-es alkotmányt 1929-ben felfüggesztették, amikor királyi diktatúrát vezettek be. Több mint két év múltán, egy új alkotmány 1931-ben alkotmányos monarchiát vezetett be, egyfajta korlátozott parlamentáris kormányzati rendszerrel.
A 2. világháború idején a megszállókkal folytatott harcok mellett polgárháború is sújtotta Jugoszláviát. Az emigrációba menekült királyhoz hű Honi Jugoszláv Hadsereg 1944-ben vereséget szenvedett a kommunisták által vezetett Népi Felszabadító Hadseregtől. Ez utóbbit Josip Broz Tito irányította, és egyaránt támogatta a Szovjetunió és Nagy-Britannia. Tito kommunista mintájú kormányzatot vezetett be, annak sajátos intézményeivel, melyek a korai szakaszban az 1936-os szovjet alkotmány puszta másolatai voltak. Ez jellemezte a kommunista uralom idején elfogadott első, 1946-os alkotmányt is, amely Jugoszlávia történetében először szövetségi rendszert vezetett be hat köztársaságnak nevezett szövetségi állammal. A Sztálinnal történt szakítás, tehát 1948 után a jugoszláv alkotmányos rendszer többszöri átalakítás után többé-kevésbé eredeti formát kapott. Az 1946-os alkotmányt először 1953-ban, majd 1963-ban módosították, amit alapvető átalakítások sora követett. Végül, 1974-ben egy új alkotmányt alkottak, amely az elnökség rotációjával kívánta megoldani a titói örökség problémáját. Tito 1980-ban halt meg, és Jugoszlávia még egy évtizedet élt túl a rotációs elnöki rendszerrel. Mindazonáltal a kommunista struktúra nem bírta ki a többpártrendszer és a szabad választások bevezetését.
Jugoszlávia, hivatalos nevén Jugoszlávia Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZSZK) széthullása után új államok jelentek meg, nevezetesen a Szlovén, Horvát, Macedón és Bosznia-Hercegovina Köztársaságok. Két köztársaság maradt a Szövetségi Államban, amely egy ideig a JSZSZK kizárólagos utódának tekintette magát. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (JSZK) így tehát Szerbia és Montenegro alkotta. Szerbia még Milosevic kommunista rendszerében, 1990-ben elfogadott egy alkotmányt, Montenegro pedig 1992-ben. A JSZK alkotmányát 1992-ben fogadták el, 2002-ben az állam alkotmányos rendszerét újrafogalmazzák.
D. P.
Esettnaulmány (2) A konstitucionalizmus és az alkotmány összefüggése nem csupán etimológiai (v. ö. angol: 'constitution', román: 'constituţie'), hanem lényegi. Legalább olyan súllyal utal az írott vagy íratlan alkotmány meglétére, mint a korlátozott kormányzás elvei iránti elkötelezettségre, azok érvényesítésére. Az alkotmányok a politikai közösség létrehozására irányulnak úgy intézményes, mint retorikai értelemben. Egy adott politikai testet az alkotmány különféle módokon strukturálhat: meghatározza az állam kormányzásának módját, és ezzel a céllal felsorolja és behatárolja az állam alkotóelemeit. A felsorolt jegyekkel rendelkező alkotmány a politika szótárát is behatárolja. Tehát a politikai identitások formáit sok tekintetben az alkotmány eleve meghatározza.
Románia története során a jelen ideig hét alkotmányt fogadtak el: az 1866., 1923., 1938., 1948., 1965., 1991, 2003. években. Románia mint modern állam 1859-ben jött létre, de politikai határai 1859 és 1945 között többször változtak. Eredetileg a modern román állam két régi fejedelemséget foglalt magában, Moldovát és Havasalföldet (Ţara Românească). Az első, 1866-ban elfogadott alkotmányt a belga alkotmány mintájára fogalmazták, amelyik az egyik legliberálisabb volt a 19. században. Romániát alkotmányos monarchiaként határozta meg, s ez szolgált az állam modernizációjának politikai kerete gyanánt. Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása nyomán, 1918-ban Románia új területekkel gyarapodott, így Erdéllyel, a Bánát egy részével, Bukovinával és Besszarábiával, illetve Dobrudzsával. Az 1923-ban elfogadott alkotmánynak a Nagy-Románia új határai által támasztott követelményeknek kellett megfelelnie. A modern román állam társadalmát alkotó részek 1918-ig nagyon különböző politikai kontextusban fejlődtek, és a különböző területek eltérő kulturális arculata és fejlődési ritmusa a későbbiekben is megmaradt. Ennek megfelelően az 1923-as alkotmány jogi és politikai keretet volt hivatott biztosítani az állam azon szándékának, hogy kulturálisan és politikailag homogenizálja az újonnan egyesített társadalmat, s ezáltal egy működő képviseleti demokrácia alapja legyen. Ez az alkotmány tartalmazta az általános szavazati jogot a férfiak számára, a titkos szavazás, az egy ember egy szavazat és a közvetlen szavazat elveit, továbbá a közérdeket az egyéni érdek fölébe helyezte, és általában a polgárjogokat egy liberális-demokrácia keretében határozta meg. Itt található először az is, hogy Románia egységes nemzetállam.
1938-ban II. Károly király hatályon kívül helyezte az 1923-as alkotmányt, személyi diktatúrát vezetett be, ami az első volt az egymást követő: királyi, legionárius, katonai és végül, a 2. világháborút követően a kommunista diktatúrák sorában. Az 1938-ban felfüggesztett alkotmány mindazonáltal a háború végéig formálisan érvényben maradt. Az 1948-ban elfogadott kommunista alkotmány a román államot mint proletárdiktatúrát, államformáját tekintve pedig mint köztársaságot definiálta. Az ország új neve Román Népköztársaság. Ez az alkotmány 1965-ig volt érvényben, amikor az új alkotmány ismét megváltoztatta az ország nevét: immár Román Szocialista Köztársaság lett. A kommunista alkotmányok a Román Kommunista Pártot jelölték meg az országot irányító politikai erőként. Az 1989-es forradalom nyíltan és erőteljesen támadta meg éppen ezt az alkotmányos kitételt.
Az 1989-es eseményeket követően elkezdődött az alkotmány kidolgozásának folyamata. Az első választások (1990. május) eredményeként létrejött Parlament feladata volt az új alkotmány elfogadása és kihirdetése, amelyre az 1991 decemberében lezajlott népszavazást követően került sor. Az állam formáját köztársaságként szentesítették. Csakúgy, mint 1923-ban, az állam definíciója szerint egységes nemzetállam; az irányadó politikai elvek a hatalmi ágak megosztása és a politikai pluralizmus; a törvényhozás a kétkamarás parlament feladata. Az elmúlt évtized gazdasági és társadalmi változásai által motivált hetedik alkotmányról népszavazáson döntöttek, s ezt követően hatályba lépett. A módosítások célja, hogy az euro-atlanti csatlakozás követelményeinek megfelelő alkotmányos keretet biztosítsanak az ország számára. Ezek között fontosabb az, hogy az Alkotmánybíróságot a legfelsőbb hatáskörrel ruházták fel, hogy ilyen minőségében garantálja a jogállamiságot, így a kormány lehetősége szűkül a sürgős rendeletek kibocsátását illetően, továbbá megszünteti a parlament azon jogát, hogy a törvények alkotmányellenességét megállapító alkotmánybírósági határozatokat érvénytelenítse. Az Elnök mandátuma öt évre szól, az alkotmány őt ruházza fel azzal a joggal, hogy a közhatalmi ágak között adódó jogi természetű konfliktusokat az Alkotmánybíróság elé terjessze. A Nép Ügyvédje (ombudsman) öt évre kapja mandátumát, aki közvetlenül az Alkotmánybíróság elé utalhatja a törvényekkel kapcsolatos alkotmányossági aggályokat.
G. C.

Lásd még: joguralom (jogállam), referendum (népszavazás)

Az oldal tetejére
 
kapcsolódó

» a szótárról
» a szerzők

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék