g. colţescu, pató a., a. atanasescu, l. vesalon
Szótár plurális társadalmaknak
 

 
 
 
    szótárak    » szótár plurális társadalmaknak
  kezdőbetük a b c d e f g h i j k l m n o p r s t v x  
 
 

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm





 
keresés

kulcsszó:

 

Társadalmi pluralizmus
» Meghatározás
» Tárgyalás
» Lásd még

Meghatározás. Társadalmi kontextusban a pluralizmus a társadalmi kapcsolatok olyan összefüggésrendszerére utal, melyben egymástól sok tekintetben különböző csoportok rendelkeznek bizonyos közös kulturális elemekkel és intézményekkel. Mindegyik csoport őrzi etnikai származását és a templomok, üzletek, klubok és a média révén fenntartja sajátos kultúráját (vagy "szubkultúráját"), ezen túl elsődleges társas kapcsolatokkal (barátság, család, csoporton belüli házasság) határolja magát körül. Vannak azonban bizonyos szférák, amelyekben minden csoport részt vesz, és együtt egy "plurális társadalmat" alkotnak. J. S. Furnivall használta először a plurális társadalom kifejezést, és egy olyan mozaikhoz hasonlította, mely egy egész egységet alkot, de sok különálló és egymástól különböző elemből áll. Burma és Indonézia társadalmait hozta fel példaként. Ezekben a társadalmakban az egymástól nagymértékben különböző hátterű etnikai csoportok csak a piacon találkoznak, ahol a másik csoportnak kínálják árujukat és szolgáltatásaikat. A piac mintegy ragasztóként fogja össze a különböző csoportokat, mint ahogyan a mozaik az apró köveket (Routledge, 1988).
A pluralizmust olyan meggyőződésként határozhatjuk meg, amely szerint az alkotmánynak teret kell biztosítania többféle társadalmi szokásnak, vallásos és erkölcsi meggyőződésnek, valamint a társulási szokások sokféleségének. Mi több, az alkotmánynak biztosítania kell minden politikai jogot, és ezt más társadalmi szereplő nem teheti, kizárólag az állam maga. Ilyen körülmények között a társadalmi és politikai vonatkozások a lehető legnagyobb mértékben elkülönülnek, és az egységes politikai intézményrendszer a plurális társadalommal párhuzamosan van jelen (Scruton, 1982).

Tárgyalás. Miután Furnivall bevezette a plurális társadalmak fogalmát a néprajzba, számos kritika jelent meg. Maurice Freedman úgy érvelt Malajziáról szóló írásában, hogy az etnicitás a plurális társadalmak fikciója számára alapvető lehet, ám ezek kulturális kategóriák, egyik etnikailag elkülönült csoport sem volt politikailag autonóm, így egyikük sem számíthat érvényes csoportnak. Az antropológiai kutatások megpróbálták kideríteni, hogy az efféle kategorizáló címkék miként honosodtak meg, vagy telepedtek rá a gyarmati társadalmakra - gyakran a helybeli csoportok szándéka ellenére. M. G. Smith később átvette Furnivall kifejezését, mert a fogalmat hasznosnak találta a karibi társadalmak szerkezeti egységeinek elkülönítésében és összehasonlításában. Ha a fajokon alapuló modellt formálisan elemezzük, láthatjuk, hogy az figyelmen kívül hagyja az egyének és csoportok között fennálló minden más - például társadalmi vagy vallási - különbséget. Habár a karibi néprajztudósok szerint Smith elmulasztotta figyelembe venni az ún. plurális társadalmak ottani történelmi kontextusát, ő polemikusan érvelt amellett, hogy a társadalomantropológiában a pluralizmus esernyő-modellje használható. A kritikusok nem strukturális alakzatként értelmezték a társadalmi pluralizmust, hanem mint a történelmi fejlődés egyik fázisát, mely elsősorban a gyarmatokra jellemző. Mi több, ebben az értelemben akár faji vagy etnikai kategóriákon és jogszabályokon alapuló diszkriminációhoz is vezethet: szélsőséges formájában a faji pluralizmust szegregációra, elkülönítésre és kirekesztésre használták fel. Például Dél-Afrikában az apartheid korszakban működött a Pluralizmus Minisztériuma. A pluralista társadalmi elméletek hangsúlyozták, hogy a harmadik világ társadalmainak többsége többnemzetiségű, de ennek nem volt említésre méltó hatása a posztkolonializmus- és etnokutatásokra. Smith elmélete fogalmilag egyre bonyolultabbá vált, végül kiszorította a kulturális pluralizmus fogalma.
A kulturális pluralizmus azt a gondolatot képviseli, hogy az emberek közötti történelmi különbségeket jogrend által kell elismerni és tiszteletben tartani, mely jogrend egyenlő jogokat biztosít számukra a politikai rendszerben. Így a fogalom általánosabb használati kört kapott, és ma már az antropológusok szervezetten munkálkodnak a népirtás elleni nemzetközi védelem biztosításán az olyan társadalmakban, ahol az őslakos csoportok (például az Amazonas indiánjai) kulturális fennmaradása veszélybe került. A szervezet Kulturális Megmaradás (Cultural Survival) néven ismert, alapítója Maybury-Lewis.
A pluralizmusnak két alapvető formája van, a kulturális és strukturális pluralizmus. A kulturális pluralizmus akkor jön létre, ha a csoportoknak saját vallása, hitvilága, hagyományai, gondolkodásmódja és általános életstílusa van, de a társadalmi élet más aspektusai közösek. Szerkezeti pluralizmusról akkor beszélünk, ha a csoportoknak saját intézményrendszerük van, és a társadalmi élet más aspektusai a közösek. Ez történik akkor, ha a csoportok ugyanazt a kormányt támogatják, ugyanazokat a törvényeket ismerik el és ugyanazt a pénzt használják, miközben esetleg saját templomaikba járnak, egymás között saját nyelvüket használják, saját egyéni oktatásuk és foglalkozásaik vannak és csak saját csoportjukon belül házasodnak.
Az Egyesült Államokat illetően Milton Gordon (1977) azt írja, hogy három főbb választási lehetőség van: az angolszász-konformitás, illetve az olvasztótégely mellett a kulturális pluralizmus életképes megoldást kínálhat, miután a másik két megoldás megbukott. Megítélése szerint a kulturális pluralizmus sok egymástól különböző, de egymás mellett élő csoportot feltételez, amelyek mind lojálisak egy szélesebb körű nemzeti egység iránt. A gyakorlatban mindig is magas fokú volt a kulturális pluralizmus az Egyesült Államokban, de ez inkább az egyenlőtlenségen, mint az egyenlőségen alapult. Az is lehet, hogy a belátható jövőn belül az amerikai faji és etnikai kapcsolatokat pluralista keretben fogják kezelni. Egyes kritikusok arra figyelmeztetnek, hogy a kulturális pluralizmusra való törekvés veszélyes lehet, hiszen a résztvevő csoportok oldaláról bizonyos fokú etnocentrizmust feltételez, és a megoldás csak akkor kivitelezhető, ha egyenlőségen, tiszteleten és kölcsönös függőségen alapul. Ha ezt sikerül elérni, akkor megoldódna az ún. amerikai dilemma (Robertson, 1977).
A plurális társadalom kulturális és társadalmi heterogenitáson alapul, amely azonban nem feltétlenül jelent nagymértékű elkülönülést és komoly konfliktust. A csoportok úgy járulnak hozzá identitásuk és megkülönböztető jegyeik megőrzésén keresztül a társadalom prosperitásához, hogy nem rekesztik ki és nem süllyesztik őket alacsonyabb pozícióba. Történelmileg a pluralizmusnak két modellje van. Először is, úgy tűnik, a pluralizmus az olyan nem iparosodott vagy iparosodó országokat jellemzi, mint a kelet-afrikai és a karibi országok, ahol a társadalom többé-kevésbé egyenlő szeletekből, és nem hierarchikus társadalmi osztályokból áll, miként a nyugati társadalmak. Ez a pluralizmus nemcsak fennmaradt a gyarmati időszakban, hanem tovább erősítették az uralkodó osztályhoz tartozó csoportok. Az ehhez hasonló esetekben a pluralizmus adott volt, de nem ideális szituációként, mint a modern világban, ahol a pluralizmusra törekedni kell, és ez annyit tesz, hogy a társadalomban minden csoport képviselheti másságát és egyediségét anélkül, hogy akár jelentéktelen konfliktusokba keveredne. Mivel a modern államokat a homogén nemzet eszméjére alapozták, mely a szuverén állam létrehozásához szükséges egységes akarattal rendelkezik, nehezen tolerálják a különbözőségeket és a partikularitást. Posztmodern helyzetben ezt a perspektívát komoly kihívás éri, főként olyan területeken, mint például Délkelet-Európa, ahol ezt a fajta homogenitást nem sikerült megvalósítani. A pluralizmus általában tagadja a hatalom monolitikus fogalmát, és elutasítja a faji, etnikai vagy akár regionális elven alapuló hierarchiát. Ebben az értelemben nem csak széleskörűen elfogadott és gyakorolt toleranciát követel meg, amibe beleértjük a diszkrimináció és előítélet-mentes gondolkodást és viselkedést is, hanem a hatalom és a jog egy még igazságosabb és egyenlőbb elosztását is. Az újabb keletű elméletek ily módon próbálták meg betömni a társadalmi és a politikai pluralizmus közötti rést.
A továbbiakban megemlítünk néhány, a politikatudományban meglévő pluralizmus-megközelítést.
A politikatudományban a pluralizmus azon a meggyőződésen alapul, hogy a politikai hatalmat olyan intézmények között lehet felosztani, melyek korlátozhatják egymás tevékenységét, vagy pedig olyan intézmények között, melyek közül önmagában egyik sem szuverén. A pluralizmus a korlátozott kormányzás egy bizonyos formáját képviseli (Scruton, 1982).
A klasszikus pluralista nézet lényege abból a gondolkodásmódból fakad, hogy a hatalom felosztásának a társadalmi osztályokon kívül más meghatározói is vannak, és ezért több hatalmi központ létezik.
A pluralizmusnak a politikaelméletbe való beemelésében fontos szerepet játszott Carl Schmitt, aki William James Pluralista univerzum c. könyvéből átvette a fogalmat. Schmitt bevezette a 'pluriverzum' fogalmát, mely a meghatározás szerint "az államokból álló világ pluralizmusa", és amely H. Laski államon belüli pluralizmusról szóló politikai elméletét volt hivatott ellensúlyozni. A politikai világ nem univerzum, hanem pluriverzum, amely az általa elnevezett és sokat vitatott baráti és ellenséges (Freund und Feind) viszonyban álló országok közösségét foglalja magába.
Később, a II. világháború után a csoportpolitika dinamikájának közvetlen vizsgálata nyomán Schumpeter új lendületet adott a vitának. Elméletében a polgárt egy izolált és sérülékeny, az elit csoportok versengésével jellemezhető világban ábrázolta. Az "elméleti empirikus demokraták" vagy "pluralisták" politikai iskolájának képviselőiként az 1950-60-as években elsősorban Truman és Dahl jutottak vezető szerephez az amerikai politikai vizsgálódásokban. Érdeklődésük középpontjában a frakciók álltak: az "érdekvédelmi csoportok" a "szabad szerveződés természetes ellensúlyozói", következésképpen a frakciók a stabilitás szerkezeti forrásai és a demokrácia fontos kifejezői. A pluralisták számára az egymással versengő sokféle érdek a demokrácia egyensúlyának és a kedvező fejlesztési politikának az alapja (Held, Kriger, 1984).
A pluralisták joggal hangsúlyozták annak a sokféle módját, ahogyan a kölcsönhatások, a versengés és a konfliktus bizonyos mintái "beíródnak" a modern állam szervezetébe, közigazgatásába és politikájába. Az elektori kényszerek és az érdekvédelmi csoportokon alapuló politika eredményeként a politikai vezetők mindig kompromisszumra fognak kényszerülni a tekintetben, hogy a társadalmi igényektől és nyomástól függetlenül cselekedjenek, kivéve talán a háború és az általános szükségállapot egyéb állapotait. A demokráciát, mint az intézmények rendszerét nem érthetjük meg, ha nem utalunk erre az összetett kontextusra.
"Normális amerikai politikai rendszeren értem azt, hogy a társadalom egy aktív és legitim csoportja nagy valószínűséggel hangot ad véleményének a döntéshozatal folyamatában. [...] Az amerikai politikában, ahogyan minden más társadalomban, nem egyenlően oszlik el a döntéshozatal feletti ellenőrzés: politikai szempontból sem a csoportok, sem az egyének nem egyenlők" (Dahl, 1956).
Ezen túl a független, azaz nem kormányzati szervezetek pluralitása létfontosságú, hiszen nélkülük lehetetlen a demokratikus folyamat, nem lenne rá lehetőség, hogy minimálisra csökkentsék a kormány korlátozásait, így ezek a szervezetek kulcsfontosságú feltételei a politikai szabadságnak és a jó életnek (Dahl, 1956).
Az, hogy a pluralisták nem akarták a hatalmat az egymással versengő politikai elit kezébe adni, elkerülhetetlen volt. Weber nyomán a hatalom felosztásának több meghatározóját vették alapul, azaz a több hatalmi központ létét. Azzal a céllal alkalmazták Weber elképzeléseit, hogy annak segítségével meg tudják kérdőjelezni azokat a doktrínákat, melyek a politikai életben a kevert elit csoportok (vagy osztályok) mindennél erősebb központúságát hirdették.
A pluralizmus legfőbb intellektuális meghatározói az amerikai demokratikus elméletekben a madisoni örökség, és az érdekek kielégítéséért folytatott verseny elkerülhetetlenségének utilitárius elképzelései. Madisont követve a "frakciók problémájával" kezdtek el behatóan foglalkozni. A pluralisták meglehetős hangsúlyt fektetnek azokra a folyamatokra, melyek létrehozzák azt a jelenséget és egyúttal következményei is annak, hogy a hatalomért folyó harcban az egyének a csoportokon és intézményeken keresztül kombinálják törekvéseiket. A kormányzat demokratikus karakterét a sokféle csoport vagy sokféle kisebbség jelenléte biztosítja. Dahl valóban azt mondta, hogy a demokráciát "a kisebbségek kormányaként" is jellemezhetjük. Hiszen a demokratikus folyamatok értéke a nem a "többség szuverenitásának megteremtése", hanem "sokféle kisebbségi ellenzék" megléte (Dahl, 1956).
Hogyan lehet egyensúlyt vagy stabilitást teremteni egy demokratikus társadalomban? A klasszikus pluralista modellben nincs egy végső hatalmas döntéshozó központ. Mivel a hatalom feltétlenül megoszlik a társadalomban, és mivel több nyomásgyakorló pont van, több egymással versengő politikaformáló és döntéshozó központ alakul ki. Hogyan lehet akkor egy olyan demokratikus társadalomban, mint az Egyesült Államok, egyensúlyt vagy stabilitást teremteni? "Ezért a kormányzás mintázata egy adott időszakban állandóan változó, egymással keresztül-kasul kapcsolatban lévő viszonyokból áll, melyeknek ereje és iránya a hatalomban és az érdekekben bekövetkező szervezett és szervezetlen változásokkal együtt változik" (Truman, 1951). Truman szerint az "állandóan változó kapcsolatok" létezése magyarázza meg, hogy miért tud egy demokrácia relatív stabilitást elérni. Madison feltételezése: a társadalomban jelenlévő érdekek sokfélesége önmagában elegendő ahhoz, hogy megvédje a demokratikus berendezkedést "a kisebbségi frakció diktatúrájától", azáltal, hogy frakciókra osztja azt. Truman szerint létezik egymást átfedő tagság: többszörös tagság (több frakcióban). Dahl ugyanakkor úgy véli, hogy diktatórikus kisebbség nem jöhet létre, mert a választások nem egy stabil többség kívánságait, hanem számos egymással versengő csoport preferenciáit fejezik ki. A demokrácia támogatóinak nem kell egy "mindennél erősebb frakciótól" félniük. A diktatórikus többségtől való félelem ellenében a poliarchia olyan helyzet, ahol nyílt verseny folyik a választók támogatásának megnyeréséért a felnőtt lakosság nagy részének körében. Dahl "poliarchiának" nevezi azt a helyzetet, amikor verseny folyik a választók támogatásának elnyeréséért a felnőtt lakosság nagy részének körében - és ez biztosítja a csoportok érdekei közötti versenyt. Truman szerint ez a demokrácia biztosítéka (Truman, 1951). A működő poliarchia társadalmi előfeltételei a következők: konszenzus a politikai opciók egész sorát illetően, konszenzus a politikai tevékenység köréről; "a diktatúra ellen mindenekelőtt nem alkotmányos eszközökkel kell védekezni".
Bármi legyen is közöttük a különbség, az empirikus demokraták elméletalkotói igyekszenek megvédeni a demokrácia azon értelmezését, miszerint a demokrácia az intézmények olyan elrendezése, amely lehetővé teszi az érdekvédelmi csoportok politikáinak gazdag szerkezetét, és lehetővé teszi, hogy verseny által lehessen politikai vezetőt választani, azaz lehetővé teszi magát a kormányzást sok kisebbség által. Dahl összefoglalójában ez a dolgok kívánatos rendje, olyan rend, melyhez a legtöbb liberális demokratikus társadalom közelít (Truman, 1951).
Schumpeter azon véleményével ellentétben, mely szerint a demokratikus politika végső mozgatója az elitek versengése, Dahl (sok más pluralistával együtt) kitart amellett, hogy a demokrácia értékkonszenzuson alapul, mely ösztönzi a politikai élet paramétereit (Truman, 194).
A neopluralizmus vagy kritikai pluralizmus álláspontja szerint tulajdonképpen a szabadság legnagyobb kihívása egy bizonyos fajta egyenlőtlenségből, vagy szabadságból ered. Azaz a végtelen gazdasági források felhalmozásának és a gazdasági tevékenység hierarchikusan irányított vállalkozásokba való rendezésének szabadságából (Dahl, 1985, idézi Held). Ha a hatalmat annak fényében határozzuk meg, hogy mekkora kapacitása van az egyéneknek arra, hogy az ellenállással szemben megvalósítsák akaratukat, elhanyagoljuk a kollektív erőket és a társadalmi elrendeződést. Így azután nem meglepő, hogy a klasszikus pluralisták nem kezdtek el foglalkozni a hatalom - osztályok, fajok, nemek, politikusok és egyszerű polgárok közötti - aszimmetriáinak megragadásával, melyek az általuk "konszenzusos politikának" nevezett rendszer hanyatlása mögött felfedezhetők. A klasszikus pluralisták álláspontjával sok más gond is van, és mindegyikük abból ered, hogy nem megfelelően ragadták meg a hatalom elosztásának természetét. Az a tényező, hogy több hatalmi központ van, még nem garantálja, hogy a kormány:
» egyformán odafigyel valamennyire;
» valaha is többet tesz majd annál, hogy kapcsolatba lép a központok vezetőivel;
» a hatalmon lévőkön kívül bárki másnak megengedi, hogy befolyásolja, amikor lépéseket tesz az aktuális kérdésekkel kapcsolatban;
» valóban intézkedni fog a vitatott problémákat illetően (Lively, 1975, idézi Held, 1987).
Visszatekintve megállapítható, hogy a politikai részvétel feltételeinek pluralista megközelítése rendkívül naiv volt: sok csoportnak nincs elegendő forrása arra, hogy részt vegyen a nemzeti politikai arénában folyó küzdelmekben, teszem azt egy hatalmas nemzeti vagy nemzetközi korporáció szárnyai alatt. Sokak nem elég erősek a politikai mobilizációhoz. Az 1960-as években és az 1970-es évek elején az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a pluralista megközelítéssel nehezen magyarázható felfokozott feszültség és konfliktus jelentkezett. A "jogállam" és a közintézmények egyre több kihívással néztek szembe a gazdasági hanyatlásnak, a növekvő munkanélküliségnek, a súlyos közigazgatási gondoknak, felhalmozódó ipari konfliktusoknak, a nagyvárosok központjaiban fellépő krízisnek és a társadalmi konfliktusoknak ebben az időszakában. Úgy tűnt, hogy az új mozgalmak mindennel szembe helyezik magukat, amit a hagyományos politikai rendszer védelmezett. A rendszert merevnek, katonásnak, hatalomelvűnek és erkölcsi, szellemi és személyes értékeket nélkülözőnek látták. Könnyű eltúlozni az ezen mozgalmak közötti koherenciát és az általuk élvezett támogatottságot, egyáltalán nem könnyű azonban eltúlozni azt, hogy milyen mértékben szétzilálta a klasszikus pluralizmus alapjait. Pluralista fogalmak szerint az 1960-as évek végén történt események teljesen váratlanok voltak, és semmi esetre sem lehetett azokat előre megjósolni. Ezenfelül a "nyílt és megbízható" kormány iránti tisztelet tovább csökkent, amikor a Nixon-féle Watergate botrány felfedte az amerikai demokrácia középpontjában zajló korrupciót és megtévesztést (McLennan, 1984). A pluralista elmélet fogalmi és empirikus problémáinak következményeként a következő években a klasszikus pluralizmus tulajdonképpen egy sor egymással versengő iskolára és irányzatra oszlott fel, habár egy új "neopluralista" álláspont is kezdett körvonalazódni. Ez jelentős elméleti fejlődést jelent, ami különösen szembetűnő Dahl írásaiban.
A korporativista elmélet szeretné, ha "a pluralizmus hanyatlását fokozatosan felváltaná a társadalmi korporativizmus" (Schmitter, 1974). A közös kiindulópont az volt, hogy az osztályok közötti harmónia és az organikus egység elengedhetetlenül szükségesek a társadalom számára, és akkor lehet biztosítani őket, ha az egyes funkcionális csoportokat, elsősorban a tőkét és a munkát tömörítő szervezeteket a természeti jogok és kötelezettségek olyan formájával ruháznák fel, mely feltételezhetően egységessé tette a középkori államokat (Panitch, 1977). A szerves egységnek ez az elve a korporativista elmélet sok változatának áll a középpontjában és nem összeegyeztethető a pluralizmus tanaival. J. T. Winkler felhívja a figyelmet arra, hogy "a korporativizmus szerint a társadalom sokféle elemből áll, melyek egységes szervezetté, azaz korpusszá állnak össze, innen a korporativizmus elnevezés". Míg a pluralizmus versenyt feltételez a különféle érdekek között, melyek frakcionális előnyökért harcolnak, és azt, hogy ez a verseny vezet a gyenge állam politikai választási lehetőségeit meghatározó politikai egyensúlyhoz, a korporativizmus "a kollektív lét közös érdekét" feltételezi, és olyan együttműködést, mely az erős központosított állam hatalmának stratégiai gyakorlásán keresztül fejeződik ki (Winkler, 1976).
H. J.

Lásd még: plurális társadalom, pluralizmus, liberalizmus, multikulturalizmus

Az oldal tetejére
 
kapcsolódó

» a szótárról
» a szerzők

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék