g. colţescu, pató a., a. atanasescu, l. vesalon
Szótár plurális társadalmaknak
 

 
 
 
    szótárak    » szótár plurális társadalmaknak
  kezdőbetük a b c d e f g h i j k l m n o p r s t v x  
 
 

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm





 
keresés

kulcsszó:

 

Tolerancia
» Meghatározás
» Etimológia
» Tárgyalás
» Lásd még

Meghatározás. A tolerancia azt követően kapta meg a sajátos jelentésárnyalatát, hogy a vallásgyakorlattal kapcsolatban felmerült a vallási türelem gondolata, illetve életbe lépett Angliában az Act of Tolerance (1689). Az állam, illetve a hivatalos egyház és a vallási kisebbségek vitája a toleranciáról elvezetett a vallásszabadság és ezzel összefüggésben a lelkiismereti szabadság jogának igényéhez.
Általánosságban elmondható, hogy a tolerancia lényege a bárminemű pluralizmus tiszteletben tartása, legyen akár társadalmi, kulturális vagy politikai jellegű. A pluralizmus tényét, tehát az etikai, etnikai, kulturális értelemben vett plurális társadalom valóságát figyelembe véve az etikai tolerancia morális értelemben elengedhetetlen. Hans Kelsen 1933-as meghatározása nyomán a tolerancia minden demokrácia legalapvetőbb elve, amely lehetővé teszi a többség és kisebbség, a kormány és ellenzéke stb. békés egymás mellett élését, ami tehát még az alkotmánnyal szemben ellenséges csoportokra is vonatkozik. Egy áttekinthető analitikus meghatározást ajánlott Mendus (1987), ennek értelmében "a tolerancia az az erény, melynek gyakorlása azt jelenti, hogy tartózkodunk a hatalom és az erő gyakorlásától mások véleményével kapcsolatban, még abban az esetben is, ha az a miénktől számottevően eltér, esetleg morálisan sem tudunk egyetérteni." Így viszont a tolerancia erős és gyenge jelentéséhez jutunk. Első értelemben: "Toleráns vagyok, mert noha módomban állna megtiltani, elviselek olyan dolgokat, amelyeket nem kedvelek, vagy egyenesen ízlésem ellen valók." Erős értelemben: "Csak akkor vagyok toleráns, ha elviselek morális meggyőződésem ellen való dolgokat, amelyeket pedig hatalmamban állna megelőzni."

Etimológia. Latin: tolerantia, angol: tolerance, francia: tolérance, spanyol: tolerancia, jelentése 'elviselés', 'engedélyezés', 'megtűrés'. A szó eredete a latin tollere, melynek jelentése 'felemelni', 'bírni', 'kibírni'. Eredetileg a latin tolerantia kifejezés arra az egyéni bátorságra és hősiességre utalt, amellyel egy beteg elviselte a fizikai kínokat, például a fájdalmat, a sorscsapást vagy harci sérülést. A fogalmat szinonim jelentésben használták a patientia (türelem), sufferentia (a szenvedés elviselésének képessége), sustinentia (kitartás) szavakkal.

Tárgyalás. Komoly nehézségekbe ütközik a tolerancia lényegének pontos megragadása, akár erénynek, magában vett jónak, akár szükséges rossznak tekintjük. Felmerül a kérdés, hogy miért kell erénynek tekinteni bárminek az elviselését, ami ízlésünk vagy erkölcsi meggyőződésünk ellen van? Jogi olvasatban, mi jó van a rossz megengedésében? A tolerancia tehát igazolásra szorul.
A tolerancia jogosultságát három módon - különböző stratégiák révén - adhatjuk meg:
1. a tolerancia mint a megfontoltság követelménye
2. a tolerancia mint az ésszerűség követelménye
3. a tolerancia mint a moralitás követelménye.

1. Az ilyen típusú érvelés a közrendre és a stabilitásra hivatkozik, nevezetesen azt állítja, hogy az intolerancia a társadalmi békét veszélyezteti. Megfontolt dolog elviselni, tolerálni azt, amit nem kedvelünk, mert ha nem viseljük el, az nyugtalanságot és viszályt eredményez. Ugyanakkor azonban a megfontoltság, azaz a gyakorlat szempontja is vezethet elnyomáshoz és intoleranciához - bizonyos körülmények között. A toleranciát ugyan mindig a szkepticizmushoz és a relativizmushoz közeli fogalomnak tekintik, de az ilyen elkötelezettség egyaránt hozzájárulhat a tolerancia védelméhez, és a represszió igazolásához is, az uralkodó körülményeknek megfelelően. Következésképpen ez az igazolási eljárás nem szolgál a toleranciának, mint önmagáért való jónak, erénynek a megalapozott elvével.
2. Voltaire szerint a tolerancia szükségszerű következménye annak, hogy az ember tévedhet (fallibilité). Ez a belátás, azzal a meggyőződéssel együtt, amely Poppernél is fontos szerepet játszik és arra utal, hogy a racionális vita, megbeszélés és érvelés segít kiigazítani tévedéseinket, elegendő a tolerancia ésszerű igazolására és egyúttal a tolerancia gyakorlatának határait is kijelöli. A tolerancia elutasítása, mint például a reciprocitás elvének kizárása a racionális diszkusszióban (az a feltevés, hogy 'talán én tévedek, és talán neked van igazad' - ld. Popper) az intellektuális arrogancia egy formája, ami meggátolja a fejlődést és az igazság keresését. Ez esetben a tévedékenység elve nem egyszerűen a relativizmus álarca.
3. A tolerancia elismeri az egyén jogát, hogy életét oly módon irányítsa, amilyennek ő kívánatosnak látja, és jelenti azt is, hogy tiszteletben tartjuk másoknak a helyes és értelmes életről alkotott elképzeléseit. Ebben a nézetben a tolerancia önérték, és az intolerancia morálisan is helytelen, hiszen megtagadja a személyiség morális autonómiáját, aki méltó a tiszteletre. Ha elfogadjuk, hogy a legtöbb kortárs társadalomra a társadalmi pluralizmus (különböző valláshoz, etnikai identitáshoz és fajhoz tartozó egyének, csoportok), sőt a 'kompetitív pluralizmus' ténye jellemző, akkor az individualitás és a különbözőség értéke meghatározó jelentőségre tesz szert, és különösen igaz ez az olyan alkotmányos demokráciák esetében, ahol az egyéni jogokra alapozó liberális formák a meghatározóak. Az autonómia lényeges feltétele a kompetitív pluralizmus, ami reális választási lehetőségeket nyújt. Ez érvet ad a kisebbségi létformák megengedéséhez, vagy egyenesen bátoríthatja a kisebbségeket sajátos identitásformáik kibontására (Raz, 1988). Másfelől azonban elképzelhető, hogy multikulturális társadalmakban az állampolgárság egyetemes tartalma közös identitást és lojalitást eredményez, ami végül lehetővé teszi a különböző érdekek összeegyeztetését. A racionális és morális igazolás átfedő és kölcsönösen erősítő jegye, hogy az ésszerű érvelés és az igazság keresése egyúttal az egyéni jogoknak is része. Voltaire ezt mint a természetjog első elvét és alapvető emberi jogot ünnepli. Így bizonyos mértékig a három igazolási eljárás kölcsönösen erősíti egymást a tolerancia javára. Másfelől természetes az is, hogy a tolerancia soha nem csak elméleti kérdés, sok múlik az adott szituáció értékelésén (Mendus, 1987).

Az antikvitásban a görög városállamok, illetve Róma ismerte a vallásokkal szembeni toleranciát, noha maga a tolerancia kifejezést ilyen értelemben nem használták. Később az iszlám is megtűrte bizonyos fokig a nem mohamedán vallásokat. Mint vallási türelem először Szent Ágostonnál található meg, aki a kereszténység egységének megőrzése érdekében bizonyos eltérő formák tolerálását kérte. Aquinói Tamás a pogányok és zsidók vallásgyakorlásának eltűrését javasolta, mivel ők is az istenhitről tesznek tanúbizonyságot, de az eretnekséget elutasította. A középkori és koraújkori szóhasználatban a fogalom elsősorban a vallási türelemre vonatkozott, az újkorban azonban egyre inkább a politikai és alkotmányos kérdések homlokterében áll. John Locke 1689-ben, tehát a türelmi rendelet (Act of Tolerance) elfogadásának évében racionális érvet dolgozott ki arra, hogy miért kell az államnak a gondolatszabadságot elismernie: vallási meggyőződés tekintetében alapvetően irracionális az intolerancia, mivel senki nem kényszeríthető arra, hogy más legyen a hite (Locke, 1991). A Levél a vallási türelemről azonban a vallási türelem védelméről szól, és keveset mond a tolerancia igazolásáról általában. A modern társadalmakban a tolerancia rendszerint politikai vagy társadalmi (faji, nemi stb.) problémákkal, általában a szólás és a vélemény szabadságával összefüggésben merül fel, ám ezekről a kérdésekről Locke hallgat (Mendus/Horton, 1991).
A felvilágosodás korában, a szekularizáció előrehaladásával a vallási türelem elveszítette az elismerés és közömbösség között ingázó helyzetét. Kant szerint a tolerancia arrogáns, azaz gőgös és önhitt, Goethe pedig így nyilatkozott: "A tolerancia csak tünékeny viszony lehet: elismeréshez kell vezetnie. Elviselni, tehát tolerálni annyi, mint megsérteni." A közelmúltban Rawls és Kymlicka között folytatott vita illusztrálhatja a szóban forgó kérdést. Will Kymlicka a kisebbségek védelmének liberális elméletét dolgozta ki az egyéni szabadságjogok, a lelkiismereti szabadság és a személyi (perszonális) autonómia elvei alapján. Ez az elmélet nem engedi meg a kisebbségi csoporton belül a korlátozást (a csoport tehát nem nyomhatja el tagjait a csoportszolidaritás stb. értékei nevében), ugyanakkor külső védelmet igényel a kisebbségek számára egy többnemzetiségű, illetve multietnikus államban. Kymlicka a tolerancia határait a kulturális pluralizmus szempontjából elemzi. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy 'vajon a liberális államoknak liberális normákat kell-e alkalmazniuk a nem-liberális kisebbségek irányában?' A vallási türelem annak a felismerésnek volt az eredménye, ami véget vetett a vallásháborúknak, hogy nem lehet szilárd alkotmányos rendet biztosítani az egyetlen vallásos hit talaján. Úgy tűnik, Kymlicka egyetért Rawls állításának ama részével, hogy a liberálisok egyszerűen kiterjesztették a tolerancia fogalmát más vitás területekre is, amelyek "az emberi élet értelmét, értékét és célját érintik". Kymlicka arra a tényre irányítja a figyelmet, hogy Nyugaton a vallási türelem egy sajátos alakot öltött, nevezetesen az individuum lelkiismereti szabadságának eszméjét, amely később az alapvető személyi és emberi jogok egyike lett. A liberális tolerancia az egyének jogait védi, hogy joguk van a csoportjukkal nem egyetérteni, amint azt is, hogy az államnak sincs joga csoportokat üldözni; ennek megkülönböztető jegye tehát az autonómiához való kötődés. Ez azt jelenti, hogy az individuumnak szabadnak kell lennie arra, hogy céljait megállapíthassa, és adott esetben felülvizsgálja (Kymlicka, 1995). Tekintettel arra, hogy az illiberális kisebbségek belső korlátokat szabnak, amelyek elsőbbséget élveznek a személyi szabadságjogokkal szemben, ezért összeütközésbe kerülnek a szabadság és egyenlőség liberális elveivel. A kérdés ezt követően az, hogy milyen határai lehetnek a liberalizmus érvényesítésének? Jelentős különbségek választják el a nemzeti kisebbségek és az idegen államok esetét. Az intervenció (kivéve az emberi jogok tömeges, szisztematikus és durva megsértésének esetét) és a legitim kényszerítő beavatkozás helyett a békés tárgyalás tanácsos. Az idegen államok és a nemzeti kisebbségek egyaránt önálló politikai közösségeket alkotnak, amelyek igényt tartanak az önkormányzásra. A liberális demokráciáknak el kell kerülniük mind az önkényes agresszió, mind a paternalisztikus kolonizáció gyanúját. Kymlicka hangsúlyozza annak felismerését, hogy a liberális meggyőződést az önkormányzatra törekvő társadalom tagjainak előbb belsővé kell tenniük, mert ez a feltétele annak, hogy a liberális intézmények működőképesek legyenek.
A toleranciát mindig kihívás érte az elmélet oldaláról is, így például Carl Schmitt (1931) azt állította, hogy a passzív tolerancia bármely állam számára az abszolút semlegességet jelenti, tehát olyan eszmék uralmához vezet, amelyek az állam depolitizálásához (Entpolitisierung), tartalmának kiüresedéséhez vezetnek. Ugyanakkor az a mód, ahogyan Schmitt saját politikafogalmát megalkotja, szintén intoleranciát foglal magában, mivel az egzisztenciális jogosultság, amelyre ő hivatkozik egy adott életforma fenntartása érdekében, antiliberális, kollektivisztikus, egész pontosan etnonacionalista érvelésen nyugszik, amely megfosztja az egyént attól, hogy maga válassza meg saját életformáját, akármilyen legyen is az.
További komoly nehézséget vet fel az, amit a tolerancia paradoxonának szoktak nevezni. Végeredményben alapvető ellentmondásnak tűnik az intoleráns attitűd tolerálása. Ez a téma szintén játszott bizonyos szerepet az állami politikáról és a politikai jogokról a Hans Kelsen (1933) és Carl Schmitt (1931) között zajlott vitában. Később Sir Karl Popper úgy vélte, hogy a kifejezetten intoleráns magatartás az egyetlen, amelyet nem szabad eltűrni, mivel "a korlátlan tolerancia a tolerancia eltűnéséhez vezet [...] ezért fenntartjuk magunknak a jogot, hogy ne toleráljuk az intoleranciát" (Popper, 1945). Másfelől azonban, J. S. Mill nyomdokain haladva úgy értékeli, hogy a tolerancia pozitív elv. 'A racionalizmus elválaszthatatlan attól a gondolattól, hogy a másiknak joga van a meghallgatásra és ahhoz, hogy megvédje érveit. Ez magával vonja a tolerancia igényének elismerését (Popper, 1945). Kis János a toleranciával kapcsolatban egy másik paradoxont is megfogalmazott. Nehézségeket okoz, hogy bizonyos esetekben a toleranciának az állam által meghúzott határai nem esnek egybe ama határokkal, amelyeket a polgárok vonnak meg. Van olyan helyzet, amikor az államnak el kell tűrnie bizonyos nézeteket, így például az intoleráns beszédmódot (gyűlöletbeszéd, náci nyelvezet) a gondolat- és szólásszabadság alapján, ám az állampolgároknak nem kell ilyesmit eltűrniük. A civil morállal szembenálló ilyesféle magatartás esetén a polgárok természetesen nem privatizálhatják az állami kényszereszközöket, de számos más móddal élhetnek, ilyen a bojkott, vagy a tartózkodás az intoleráns nézeteket valló személyektől és társaságoktól.
A kortárs vita jellegzetesen modern abban az értelemben, hogy a tolerancia mintegy 'mellékterméke' a demokratikus nemzetállamnak, amely számára alapvető követelmény a nemzeti homogenitás (egy nyelv, a kulturális kódok és szimbólumok egységes rendszere stb.). Másfelől azonban a demokratikus rendszer mindig magában foglalt valamilyen szintű politikai és társadalmi pluralizmust, amelynek megtagadása nem egyszerűen türannikus zsarnoksághoz, hanem szélsőséges esetekben totalitarizmushoz vezetett. Ha megtűrték is a különböző (vallási, etnikai stb.) kisebbségeket, aligha ismerték el jogukat a politikai képviseletre. A totalitarizmus tapasztalata és a hidegháború antiliberális jelenségei a tolerancia és a pluralizmus problémájának eszkalálódását eredményezték, amely aztán tovább terjedt az 1960-as, és az azt követő évtizedek új mozgalmaival. Így a poszt-kolonializációs korszak bevándorlási hullámai komoly kérdéseket vetettek fel. Ezek a fejlemények a nemzetállam és a politikai képviselet legmerevebb hagyományos meghatározásait is kikezdték. Ebben a kontextusban a toleranciáról zajló diskurzus számos más elemmel bővült, mint amilyen a melegek jogai (gay liberation), a feminizmus, a faji és etnikai viszonyok, illetve a fundamentalizmus, amely semmiféle toleranciát nem enged meg a kisebbségi csoportokkal szemben. Mindazonáltal a vallási türelmetlenség, ahogyan a faji intolerancia is, a kortárs világ számos pontján meglévő jelenség.
A legjelentősebb szerzők között meg kell említeni Herbert Marcuse nevét is, aki a represszív toleranciát a fennálló hatalmi egyensúly egyik stabilizáló tényezőjeként határozta meg. Hare (1962) a toleranciát a fanatizmussal szemben vette védelmébe, mint a mások érdekei és eszméi iránti tisztelet elvét, amely csupán azt az egy korlátot tételezi, hogy nem szabad megsérteni mások érdekeit és gondolatait. Ilyen értelemben a toleranciának is megvannak a maga határai. John Rawls Az igazságosság elmélete című munkájában a toleranciát az egyenlőség, közelebbről az 'egyenlő lelkiismereti szabadság' elvével határolja. Az eredeti helyzet reprezentatív egyenlőségét tekintetbe véve mindenkinek érdekében áll a közrend és a stabilitás megőrzése, és ezt érvényesíteni kell, ugyanakkor egy intoleráns szektához nem lehet igazságtalanul, ti. intoleráns módon viszonyulni (Rawls, 1997).
Az újabb irodalomban Michael Walzer a tolerancia-elv teljes komplexitásának újraértelmezését javasolta, szerinte ugyanis a valódi kérdés nem az, hogy miért kell tolerálni az intoleranciát, hanem az erős csoportok és a szabad individuumok koexisztenciája. Egy toleráns társadalomnak tiszteletben kell tartania alcsoportjainak kulturális különbözőségeit, és azok relatív autonómiáját, és ezzel egyidejűleg minden egyes polgára számára garantálnia kell a személyes szabadságjogokat (Walzer, 1997).
H. J.

Lásd még: civizmus / polgári erények, igazságosság, multikulturalitás, pluralizmus, plurális társadalom, politikai érték, vallásos szekta

Az oldal tetejére
 
kapcsolódó

» a szótárról
» a szerzők

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék